Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

123.

Csak egy voltak kivétel, az Anyák.

Szentek és ápolónők: a csodát, a jelenést láttam bennük. A nagy odaadást, az aggodalmakat, a virrasztást, a könnyet, s mind, amit a nő szenved, ha otthon dolgozik, a gondviselést. Hogy testileg mi a férj, feleség s a család viszonya, nem sejtettem-kutattam. Valami, éreztem, előre elrendeli, ki hol álljon, mi legyen, öröme, bánata mennyi, milyen gyermeke, és ezen változtatni nem lehet.

Á férfi maga küzdi ki szerepét, a nők az eleve-elrendelés: ők a béke, a jóság, puhaság a földön, a föltétien szeretet...

Anyám, nyújtsd felém öreg kezedet!

124.

Először ő, bátyám, a becsi pap, tárgyalt meg velem olyan szavakat, hogy irodalom és romantika és pantheizmus és anarchia; . a szellemet számomra Szeretet benne fogadta először, s tisztelet, vagy legalább is, ha sok, ha kevés, egy szent ösztön: Igazságkeresés.

Folyton intett, tréfásan, komolyan, hogy “mindeneket megpróbálj, fiam, s ami jó, tartsd meg!” S “tanulj, egyedül, furj-faragj, nótázz, rajzolj, hegedülj, ahány nyelvet tudsz és művészetet, annyi ember vagy!” A drága öreg oktatott így; az első volt, aki kezemből a könyvet nem nézte ki, s ha - “ép test: ép ész!” - megdolgoztatott, egészségemért napibért adott.

129.

Éveken át mivel takartam el , jfpi

szörnyű naivságomat? Semmivel:

nem tudtam róla, hát titkon maradt!

Hallgattam és szégyeltem magamat;

sokat sírtam, és csúfolt félelem

és révedezés lett az életem.

■

Hittem, gépiesén, tehát nagyon, s még nem kritizált az alázatom.

Már negyedikbe mentem, mintakép, jeles diák; félszeg és csúnya; gép minden munkára; - fogott az eszem, de önállótlan voltam teljesen.

Sokszor aztán felejtettem magam, s repült az idő, nem tudom, hogyan, - s nagy mámor lehetett ez, nagy gyönyör, úgy fájt, emlékszem, fölrezzenni, fölébredni belőle: nagy parancs, igen: Alvajárás volt ez a Semmiben!

4