Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

108.

Az első vers, s néhány társa, mint Ohat-pusztakócstól Debrecenig írtam, népdal volt: s a sin ritmusa hozta ki őket, nem én, annyira, hogy témájuk is a halászlegény volt a ringó Balaton tetején, meg a csárda s a jólismert betyár.

A vonat írta őket meg a nyár, mondom, s a rettenetes unalom, én mégis meglepődtem magamon, hogy mit tudok: fölrémlett valami, hogy ha lelkét az ember ráteszi a taktusra, hát az viszi tovább...

Otthon Zoli azt mondta: marhaság! így aztán eldobtam a verseket, felejtettem a kísérletemet, s csak azt jegyeztem meg, hogy az ütem, ha akarom, ott van a nyelvemen.

117.

Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok. Régóta s még soká. Mint kárhozott, leskeltem ki, megbújva, tétován, bús fejem két kíváncsi ablakán és úgy éreztem, belül más vagyok,- nem béke, de királyfi - valahogy nem az, nem, nem, amit az arc meg , nyomorult test, ez a hazug ruha mutat belőlem. Igazságtalan büntetés sújt? Miért?! Szégyelltem magam, s mióta láttam egy középkori csuklyás inkvizitort, a szemei mögé, a rajzban, mindig magamat képzeltem, hogy oly ijesztő alak lehetek én is... Máskor meg egész felejtettem, hogy társuk vagyok, és nevetve néztem a rútakra, még az ördögre is, hogy olyan pocsék.

118.

Tiszabecsen sok vendég járta, szép hintók, rázós szekerek, a vidék papi családjai és lányai, atyafiaink atyafiai

jöttek-mentek: jó szív, sok szeretet hívta-tartotta őket... így egy-egy lányka képe - a nevét nem tudom - a fejemben maradt, egy-egy rokon gyereke, s vegyest idegeneké... Tizennegyedik esztendőm felé aztán minden megváltozott... Ha lány érkezett - sokszor egy karcsú, sovány - mindig lestem titokban a haját, a mozgását, szemét, az ajakát, a testéből valami részletet, s ez többnyire sokkal érdekesebb volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott, a csúnyákban is fény gyűlt, lobogott.

2