Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

169.

Csak ifjú költő tud rajongani: rajongtam Babitsért. Előbb Ady tanított, a nagy szertelen, a hős, a lázadó, a sötét angyal, és a fenséges, tragikus gesztusok.

Babits csak később, lassan, viharok és romantika nélkül: szavai észrevétlen tudták hajlítani a gondolatot: édes kényszerük gyémántkeményen szabta mindenütt az igaz utat. A gyors lelkemet, ez, ami volt, egész szellememet gyúrta, emelte: mint a szerelem, itatott versük: örök-részegen sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé, valami más, boldog világ felé, s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott, társuk leszek, éreztem, az vagyok!

187.

Rettenetes izgalomba hozott a képzelt vita. Vad nyár lobogott köröttem, a fény szétvitt-röpitett a mindenségbe; s mert a képzelet úgy megnagyított, gúny és megvetés gyúlt bennem papok és templomok és ; egyházak ellen: hisz az Istenit törpítik csupán, azt szégyenitik, úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás az álmunk is, égi rágalmazás és földi terror, tipornivaló.

Mennyi kárt tettek, mily irtóztató vért ontottak már! Megtorló harag emelte karom, hogy pusztuljanak - De rigó fügyült, és rezzent a kép: a kertben álltunk, s nagybátyám kezét láttam lebegni a fejem felett: “Legfontosabb, fiam, a Szeretet!”

194#Y aJUjc.

Legtöbbször valami könnyű burok, láthatatlan fénygolyó borított, óriási, lebegő buborék; s nem tudtam róla! Valaha mesék, kisértetek, boszorkányok, csodák szőtték érzékeny álomanyagát, de a Mese, egyéb nevek alatt, továbbra is alkatrészem maradt, csak most úgy hívták, hogy Művészet, és Világnézet s Legújabb Föltevés, hagy Haladás, Modernség, Kritika, Szabadszerelem, Szociológia, hogy Istentagadás, Realitás, Pozitivizmus...: akadt neve száz s ezer annak, ami én, mindig én maradtam, a lelkem-gyártotta fény: börtönömnek, mit - volt rá, vagy nem, ok bármely perc mindig körém csukhatott.