Szentmártoni Szabó Géza: Áldott szép Julia. Kiállítás Balassi Bálint születésének ötödfélszázadik évfordulóján (Budapest, 2005)
Vezető a kiállításhoz
Úr Isten, hogy lehet az kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke? Ha az mennybéliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre! Angyali orcádot mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre. Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette, Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már elrekkentette Buzgó szerelmében, kiben, mint tömlőében, sírva ezt éneklette. Bronzino, Angelo (1502 -1572): Venus, Cupido, az idő és a féltékenység (1546 körül). A londoni National Gallery-ben őrzött kép XIX. századi másolata a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Az allegorikus festmény központi alakja a mezítelen, almát és nyílvesszőt tartó Venus, akit fia, Cupido ölel és csókol. A szerelem ambivalens voltát példázzák a további alakok. A páros balján mosolygó puttó, lábán csengettyűkkel, ám talpával tövisbe lépked. Mögötte fiatal lány felcserélt jobb és bal kézzel, egyikben lépesméz, másikban fullánk, alteste sárkány formájú. Jobbra egy eltorzult, haját tépő női fej, talán a féltékenység jelképe. A jelenet hátterében homokórával az Időt jelképező éltes férfi látható, amint leplet borít az előttük lévőkre, egy csupán arccal bíró nővel együtt, aki talán a felejtés szimbóluma. Maszkok, galambok és növények részletezik tovább a szerelemről vallott gondolatokat. Lásd a 23. színes lapon! A festménytől jobbra Balassi „Mi dolog, Úr Isten” kezdetű 55. verse teljes terjedelmében olvasható. Benne a kiállítás címét adó verssorral: „így feddvén, törődvén nagy kegyetlenségén áldott szép Júliámnak.” ÖTVENÖTÖDIK Mi dolog, Úr Isten, hogy ez egy kegyesen kívül senki nem tetszik? S de mi oka vallyon, hogy csak ez asszonyon lelkem így hal, vész, esik? Ezenkívül senkit a lelkem nem óhít, noha érte kínlódik. Nemdenem az-é ez, ki meg nem kegyelmez semmi könyörgésemre? Régoltától fogva ártatlan voltomra veszt, s vetett gyötrelemre, Kiben hogy lát, örül, kínoz kegyetlenül, mert búm esik kedvére. Óh, nyavalyás lelkem, elbolondult fejem, haszon nélkül mit szolgálsz? Aki téged útál, s hozzád haraggal áll, mért hogy attól meg nem válsz? Ilyen kegyetlennek könyvedet ejtened mi haszon, ha bút találsz? Mondhatatlan szépség, kiben hamar lesz vég, s ki idővel elmúlik, Másnak is adatott (gondold meg magadot), kik közül találkozik, Ki téged szeressen, nem mint ez kegyetlen, ki véled kínnal játszik. így feddvén, törődvén nagy kegyetlenségén áldott szép Júliámnak, Csak egy véletlenül hát már előttem ül személye Cupidónak, Ki rám mosolyodván így szólala vígan nékem, régi rabjának: Tusakodnod azon, hogy ez kegyes asszony nálad felejtve légyen, Csak kár, szómat higgyed, hanemha te lelked is belőled kimégyen, Mert ennen kezemmel benned metszettem fel őt kophatatlanképpen. Azért ábrázatja lelkedből már soha, míg élsz, ki nem kophatik, Földön szerteszerint csak érte vallasz kínt, míg rajtad meg nem esik. Azért en a tanács, hogy dolgodhoz jól láss, mert így kedved nem telik. Szerelem-gyúlasztó szentséges Cupido, mondd hát, mint leljem kedvét? Monda: Mindholtodig maradj meg ebben így, amint imádod képét, Ráfelelek, s meglátd, hogy meg hozzáfogad, noha tőle most elvét. 30
