Thuróczy Gergely (szerk.): „Vénusnak szép játéka”. Erotika a magyar irodalomban (Budapest, 2004)
Dávidházi Péter: Egy testrész hűlt helye, avagy erotika és elfojtás az irodalomtörténetben
Dávidházi Péter Egy testrész hűlt helye, avagy er°tika és elfojtás az irodalomtörténetben" Miért olyan pajzán az én Múzsám, sóhajtott kétezer évvel ezelőtt Ovidius, miért kellett épp a szerelem művészetére bujtogatnia, amikor annyi illőbb témából választhatott, amelyekkel nem sodort volna száműzetésbe, miért nem az argívok fegyvereinek meghódolt Tróját verte fel ő is énekével, vagy miért nem az egymást halálra sebző thébai testvérekről zengett, vagy a háborúzó Rómáról, hiszen kegyes munka a haza tetteit elbeszélni, vagy miért nem Augustus világra szóló császári érdemeiről, amelyek napsugarakként vonzzák a káprázó szemet... Nehéz volna túlbecsülni a magyar irodalmi kultúrában annak jelképi fontosságát, hogy a félreeső Tomiban írott, s Rómába visszavágyó elégiafüzérnek, a Tristiának e színleg töredelmes, kegyelemért megjátszott bűnbánatából 1851 -ben Toldy Ferenc egyetlen sort emelt ki A magyar nemzeti irodalom története első mottójaként: „Et pius est patriae facta referre labor”, azaz: kegyes munka a haza dolgait elbeszélni. Egy olyan sort tehát, mely eszményként mutat fel a vergiliusi eposzra, a „pius” Aeneas hazafias tetteinek fenséges elbeszélésére, amelyben a honalapító küldetéshez képest csak epizód lehetett a híres barlangjelenet Didó és Aeneas mindössze négy sorban leírt vagy inkább elrejtett szerelmi egyesülésével, s a nagy feladatra emlékeztető isteni parancs hallatán Aeneasnak azonnal el kellett hagynia kedvesét, hogy új hazát alapítson, ott Laviniát (a latinok névadó királyának, Latinusnak a lányát) vegye feleségül, és tőle nemzzen dicső birodalmi utódokat. Amikor Toldy, „a magyar irodalomtörténet atyja”, éppen ezt az ovidiusi foglalatba zárt vergiliusi eszményt választotta jeligéül, akkor ezáltal közvetve axAeneisi. mint nemzetalapító hőseposzt tette meg a magyar irodalomtörténetek műfaji ősmintájává, s jeligéje a magyar irodalomtörténet-írás hangnemének előjegyzése lett, ami eleve megszabta témáját is: ettől fogva irodalomtörténész-utódainak az irodalomról mint a haza tetteiről, hazafias küldetésű tevékenységről illett szólniuk, s legföljebb ennek alárendelten, rangrejtve és epizódként bármiféle öncélú szerelmi együtdétről. Mi több, így lett az erotikából bajokjforrása. A mottóul szolgáló verssorban előre vetett „pius” szó, mely Toldy első irodalomtörténetének első lényegi szava, az isteneknek tetsző kegyességet, azaz valláserkölcsi érdemet tulajdonít a haza tettei elbeszélésének, tehát az így előrebocsátott irodalomfelfogás perspektívája a műveket eleve a haza szakrális értékvilága szempontjából láttatja, amivel szentesíthet ugyan egyfajta (úgymond tiszta) szerelmet, de aligha kedvez az erotikának, sőt azt mint a nemzeti reprezentáció fenségére veszélyes kísértést igyekszik kizárni, melynek nyomában máris ott leselkedik az anarchia réme. Elvégre nemhiába foglalta versbe épp Ovidius, hogy a hősi versmérték egyformaságát kinevető Cupidonak elég volt kétsoronként egyetlen verslábat elcsenni a hexameterből, hogy a szerelmi költészet egyenlődenül váltakozó, s ezáltal könnyedebb metrikájára cserélje, amelybe azután a honalapítást dicsőítő vergiliusi kifejezések szintén alig átalakítva, de buján erotikus átértelmezéssel térhetnek vissza. Például a vergiliusi „arma virumque”, „fegyvert s vitézt” kifejezés Ovidius Tristiá]ában, annak is épp második könyvében, ahonnan Toldy zengzetes mottóját vette, Didó és Aeneas barlangbeli nászágyával összefüggésbe hozva átértelmezi a vitéz fegyverének jelentését, s Ovidius kajánul hozzáteszi, hogy az egész eposzból ezt a törvénytelen szerelmi egyesülést olvasták legtöbbet. S mi marad egy nemzet hitvilágának illő tiszteletéből, kérdezhetik az ideológia mindenkor éber őrei, amikor a csábítás fortélyaira tanítva Ovidius könnyedén megjegyzi, hogy szerelmi ígérgetésnéljól jön, hogy az istenekre lehet eskü- dözni, sőt ezért is tartjuk őket ? A tudománytörténet iróniája, sőt pikantériája, hogy kegyes és hazafias, minden könnyelműséget elhárító jeligéjével az a Toldy Ferenc pecsételte meg a magyar erotikus irodalom reprezentációjának sorsát, aki boldogult úrfikorában, még mint Franz Schedel, művészi tökélyre fejlesztette a csábítást, s 1824-ben, tizenkilenc évesen, szinte Ovidiust megszégyenítő szakértelemmel magyarázta barátjának, hogy őt bizony nem vezethetik orránál fogva többé, mert megtanulta a lányokat féltékennyé tenni, ezáltal ön* A Petőfi Irodalmi Múzeum „Vénusna\ szép játéka"-. Erotika a magyar irodalomban című kiállításának megnyitója, elhangzott 2004. február 19-én. 5
