Thuróczy Gergely (szerk.): „Vénusnak szép játéka”. Erotika a magyar irodalomban (Budapest, 2004)
Dávidházi Péter: Egy testrész hűlt helye, avagy erotika és elfojtás az irodalomtörténetben
Madách Imre: Amor (PIM) bizalmukban megingatni, hogy ujja köré csavarja és (kedvelt kifejezésével) magáévá tegye őket. „De csak addig nehéz pro aditu a lyány, míg látja hogy igen utána vagyunk; büszke tanúltam köztök lenni, s ekkor mintegy lesnek egy hízelkedő szóra, s ezen mint egy horgon megfogatnak. [...] s a féltékenység mit nem hat a lyánynál! [...] Minden vakmerőség, mellyel a csapongó szerelmeskedés halad, hatalmamban van, s hol egykor merész pillanatot nem engedtem volt magamnak; most csókok- s ölelésekkel csak játszadozom. [...] őrizkedni kell, igazán valakibe szeretni, míg az ember a szerelem utolsó czéljától még távol van; de élmény kell, s így rászedni is kell tudnia.” így irodalomtörténetünk (leendő) atyja. Máskor (182 5) mintha csak az Ars amatoria tanácsát követné, miszerint nőügyekben egy kis csalás bocsánatos bűn, alig tudja megállni, hogy ne kérjen egyszerre két leánytól szerelmi zálogot, külön-külön lelkűkre kötve a teljes titoktartást, kijátszásuk föltett szándékával: „Mind a kettőt meg akartam csalni”. Ugyanakkor az ovidiusi hajlamú ifjú a vergiliusi eszményen is túltesz hazafias céltudatosságban: már ekkor úgy érzi, hogy a honfoglaló küldetéssel nemhogy erotikus kitérő, de szenvedélyes nagyszerelem sem fér össze, s a Zalán futása korai elemzésében (1826—1827) hosszan bizonygatja, miért kellett Vörösmartynak elkerülnie, hogy „a legbotránkoztatóbb dualismust hozza be [Árpád] leikébe”: a szerelem főmotívumként itt eleve ki volt zárva, alárendelt motívumként pedig „ilyetén mellékes cifraságok” nem fértek volna össze a honalapítónak sem fenséges céljával, sem nagy jellemével, hiszen mint a nemzet ősapja szeretőnek is csak nagylelkű és mindent feláldozó lehetett volna! Ha nem is a magyar irodalomban, de annak nemzeti tudományként intézményesült történeti reprezentációjában innen datálható az erotikus művek és műrészletek gyakori elhallgatása, gondosan más szempontú említése, vonakodó méltánylása. Igaz, a földi szerelem vaskosabb témájú költészetét egy tudósnak már századokkal korábban is csak mintegy tartalma ellenére, mentegetve és mentegetőzve illett szemügyre vennie; Sylvester János bibliafordításának sokat idézett előszavában (1541) azért bátorkodhatott a virágénekek formáját mint „az beszídnek nemessen való szerzísit” méltányolni, mert közben tartalmukat, mindazt „az mirül ez illyen ínekek vadnak”, mint „hítságot” bélyegezte meg, szabadkozván, hogy érvelésében „illyen alávaló példával” élt, vagyis „az ganéjban aranyt” keresett. Látszatra feltűnően hasonló ehhez, amikor (1910-ben) Horváth János így nyilatkozik az új líráról: „Ami benne 6
