Kádár Anna: Titkos átjáró. Múzeumi mesekönyv (Budapest, 2019)

Harmadik fejezet

Ahogy a szabályos alakzatokat vizsgálgatta, körbefordult és észrevett valami cseppet sem szabályosat. Egy békésen szemlélődő, diószínű foxterrier ült a lépcsőn. Jeromos felfelé vette az irányt, lába alatt vé$g puha, piros szőnyeg futott, mintha csak azért terítették volna oda, hogy az ő útját kényelmesebbé tegye. Mikor odaért, óvatosan lehajolt és megsimogatta a kutyát. - Dió. Ez lesz a neved jelentette ki magabiztosan. Dió helyeslőén csóválta a farkát, és elindult, hogy valamilyen játék után nézzen, ha már végre valaki foglalkozik vele. Jeromos követte a három üvegajtó mögött nyíló tágas csarnokba.

A fényes terem közepén kerek asztal állt, mellette pedig az erkélyen látott férfi. Kicsit késtél mondta barátságosan, és elegáns mozdulattal kezet nyújtott. - Heinrich Koch vagyok, de szólíts csak Henriknek. Gondolom, te vagy Jeromos.

Jeromos me^illetődve megállt, gyanakodva vé^ígmérte a magas, vékony alakot. Nem tudta volna megmondani, hány éves. Finom ezüstcérnával varrt bársonyzakót viselt, és ahogy a kezét nyújtotta, ingujján ezüst mandzsettagomb villant. Valahonnan ismerős volt a gombok mintája. - Citromgerezdek! csúszott ki majdnem Jeromos száján. Nagyon megörült a felismerésnek, de aztán ismét úrrá lett rajta a bizalmatlanság. Henriknek szegezte a kérdést:

Honnan tudod a nevem?

Ha jól sejtem, te írtad a titkos üzenetet - felelte nyugodt han14