Kiss Marianne (szerk.): Engel Tevan István 1936-1996. Tanulmányok, emlékezések, életmű katalógus (Budapest, 2006)

Másik világból

MÁSIK VILÁGBÓL

Pistivel Szigligeten ismerkedtem meg, valamikor a nyolcvanas években; akkoriban csatlakozott az Alkotóházban telente edzőtáborozó irodalmi játékosok népes csapatához. Még élt a „nagy generáció”: Nemes Nagy Ágnes, Szántó Piroska, Erdődy János, Tímár György, Bajomi Lázár Endre, Sondyó György - fantáziával és tudásanyaggal ugyancsak vértezett tábor — de Pisti remekül helytállt, sőt váratlan megoldásaival olykor zajos tapsot aratott. Főként a nyelvi játékokban. Az elölről-hátulról válaszaiban — lepipálva az írókat — saját stílust teremtett, melyet rövidesen róla neveztünk el. A mutogatósban különösen jeleskedett - itt ismert verssorokat kellett miniikusan megjeleníteni - emlékszem, roppant lelkesültség- gel sietett, mint a Petőfi-versben szereplő „Kis-Túr”, „anyja kebelébe". Igaz, hogy partnere, a zordon szigoráról ismert költőfejedelem-asszony hasonló megjelenítő erővel imitálta a szőnyegen fekve a szőke Tiszát. Kitűnően beilleszkedett tehát, amin nem is csodálkoztunk különösebben, hiszen aki Krúdyt, Sólem Aléchemet és Hrabalt illusztrál, az természetszerűleg otthon van a kelet-európai ironizáló derűben.

Csakhogy.

Csakhogy egy idő múlva feltűnt, hogy játszik, játszik, de nem válik igazi játékossá, nem lényegül át, nem oldódik fel. Holott ez volna az időtöltés legfőbb célja és mélyebb értelme. Nem figyel mindig oda, néha meg kell érintem, hogy te következel. Kérem?! — riadt fel ilyenkor — kérem?! — ezt a régies reflex-szót használta, és nyomban hibátlanul bekapcsolódott, hogy aztán megint elmerüljön valamiféle másik valóságba. Hová? Egy idő után - notórius rejtély-fejtő - megfigyelésem alá vontam. Micsoda hát ez a másik valóság?

Talán közelebb kerülök a művészetéhez is.

Mert hisz tudjuk-e, milyen közegben élnek rajzainak jellegzetes sötét tónusú figurái? Még ha ismerjük is az illusztráció tárgyát, azonos-e a helyszín az ő alakjaiéval? Az a jótékony homály, amelybe ceruzája a szereplőket vonja, nem arra való-e, hogy elfödje a tényleges hátteret? Nem arról van-e szó, hogy lehetnének másutt is? Ugyancsak egy másik valóságban. Akárhogy is: nincs meghatározott otthonuk.

Az illusztrátor nem maga választja meg a tárgyát, többnyire nem. Mindazonáltal segítségünkre lehet, hogy milyen írók szövegeinek ürügyén rajzol szívesen. Ha csak a magyarokat vesszük is: Füst Milán, Radnóti, Kertész Imre. De tovább: Malamud, Singer, Stryjkowski, Bellow, Bulgakov. Aztán az odesszaiaktól (Babel), Ehrenburgon át a finnországi Daniel Katzig. Jön az egész Kelet-Európa szegély minden hászid hontalanja.

Igen, a hívők és hontalanok.

Régóta gondolom, hogy önazonosságunk egyik legfontosabb tétele az otthon-tudat. Ha ez hiányzik, sérül az identitás. Ha bolygó népek identitásával mélyebben azonosulni akarunk, nyomban épp ezzel a hiánnyal fogunk szembetalálkozni. A kelet-európaiak talajvesztettségével. A beilleszkedés dilemmájával: otthon vagyok-e ott, ahol épp lakom. A pontos helyszín lűánya: megannyi sérülés, kisebb-nagyobb sorstragédia.

Lehet, hogy rosszul gondolom?

Engel Tevan személyiség nélküli, homályba burkolódzó, fel-alá futkosó figurákat rajzol, helyüket nem találó megalázottakat. Minden korok kisembereit, akik fölött valamiféle (miféle? sokféle!) hatalom uralkodik. Akik sohasem urai a valóságos helyzetnek, legfeljebb befogadottak, de inkább csak megtűrtek. S ha magukban, vagy maguk között akarnak lenni, ak