Kiss Marianne (szerk.): Engel Tevan István 1936-1996. Tanulmányok, emlékezések, életmű katalógus (Budapest, 2006)
Egy életmű üzenete
»M EGY ELETMU ÜZENETE Engel Tevan Istvánt, a manapság gyakori leegyszerűsítéssel élve, grafikusként értékelik. A magain részéről szívesebben élnék egy másik meghatározással, szívesebben nevezném őt a rajz, a rajzolás művészének, így emelném ki a grafika túlzottan tágas birodahnából, mert ő egy nemesebb műfaj, a rajzművészet képviselője, méghozzá igen jelentős képviselője volt. Az élet ezerféle mozzanatát, szereplőit vonalakkal és formákkal megragadni olyan, eleim kulturális indítéka és megnyilvánulása volt már az őskori embernek is, amelynek igazi mozgatórugói máig ismeretlenek és vitatottak. A sötét barlangok ezeréves falain ma is bizonyítják a rajzolásnak ezek az archaikus emlékei, hogy a zene és a tánc mellett a rajz is elementáris lehetősége volt - és reméljük, marad is - az érzelmek kifejezésének. Engel Tevan Istvánra, a művészre és kollégára emlékezve mindenek előtt a találkozásunkról, majd baráti kapcsolatunkról szeretnék beszélni. Szomorúan gondolok arra, hogy még itt lehetne közöttünk, ha a korunkban olyan gyakran fenyegető, gyógyíthatatlan betegség el nem ragadja 1996-ban, munkásságának egyik legjobb korszakában. Mert a betegség utolsó, nehéz éveiben is a munkájára összpontosított, még ekkor is nagyszerű, gazdagon árnyalt rajzok, sorozatok kerültek ki a keze alól. Találkozásunkhoz, barátságunkhoz a főiskolai diákévek adták a keretet, miután - 1957-től — Pista már nem az Iparművészeti-, hanem a Képzőművészeti Főiskolán tanult. Elsősorban a könyvek szeretete, a művekről, írókról, irodalomról folytatott beszélgetések mélyítették el a barátságot közöttünk. Emellett lenyűgözve hallgattam, amikor páratlan felkészültséggel beszélt történelmi kérdésekről. Lelkesen olvastuk és taglaltuk a forradalom utáni enyhülés következtében elérhetővé vált, korábban „dekadensnek” minősített írók műveit. Cocteau, Camus, Kafka, később Bulgakov írásait, majd végeérhetetlen sorban sok más remekművet. Idővel mélyebben megismerhettem az élettörténetét is, elmondta - mindig szűkszavúan, a puszta tényekre szorítkozva — a második világháborúban a boldog gyermekkor helyett átélt szörnyűségeket, azt, hogy édesapja, a nagyra hivatott fiatal mérnök a náci és nyilas gaztettek áldozata lett, és ő, a 8 éves kisfiú is halálos veszélyben volt. Sokszor jártam nála, nem mondhatom, hogy a műhelyében. Érdekes módon műteremre sosem vágyott, a szolid kényelemmel, de sok könyvvel és egy-egy szép Czóbel Béla, Bálint Endre, Egry József vagy Czimra Gyula festménnyel berendezett lakásban egy asztal volt a műhelye, itt rajzolt alázattal hajolva a papír fölé, olykor a távolba merengve, ahol képzeletének színpadán életre keltek azok a figurák, jelenetek, amelyek éppen foglalkoztatták. Pista talán a legszelídebb ember volt, akit életemben megismertem. Világnézetéről nagyon tömörítve talán azt mondanám, hogy egyfajta ideális baloldaliság jellemezte. Tudott jóízűen nevetni, ha volt miért, senkiről nem tételezett föl rosszat, segítőkész volt, de valahol a pillanat és a dolgok mögött ott éreztem nála azt az örök hiányt és bánatot, amelyet igazán földolgozni soha nem lehet. Engel Tevan Istvánról sokan írtak már - és remélhetőleg fognak is írni -, méltatva az életművét. Ami engem illet, nem hiszem, hogy sikerülne az esztétika kategorizáló szemével néznem a munkáit, inkább néhány gondolattal szeretnék hozzájáridni a recepciójához, ahogyan a mostanság használatos kifejezéssel mondják. Ami ezeknél a munkáknál első pillantásra feltűnik, az a puritán ragaszkodás egy zárt, ősi megközelítéshez: a rajzolás a fekete-fehér, tömörítő leegyszerűsítésben, nagyon aszketikusan mel
