Kiss Marianne (szerk.): Engel Tevan István 1936-1996. Tanulmányok, emlékezések, életmű katalógus (Budapest, 2006)
A zsidó fordulat grafikájában
Engel Tevan István kiállítását megnyitni számomra öröm is, meg nem is. Öröm, mert jó látni, hogyan terjed műve, hogyan érik be a művészi termés. Szomorú pedig azért vagyok, mert ő maga már nem lehet velünk. Fiatalon ment el, legalábbis művészhez képest fiatalon, abban az életkorban, amikor - Bartók szavaival - még tele az ember bőröndje. De érjük be azzal, amit nekünk itthagyott. Műve jórészt egy elsüllyedt világ groteszk figuráit tárja elénk, és nem áll módunkban, hogy egész pontosan különválasszuk itt a tematikailag megszabott motívumokat a spontán önvallomástól. A grafikusnak végül is az a dolga, hogy szemléletes inspirációkat adjon nekünk az elvont szavak értelmezéséhez, hogy belerin- gasson mintegy a könyv, az elbeszélés hangulatába. Ami ennél több, az szinte már gyanús. Mégis, itt e kiállításon bennünket éppen ez a „gyanús-” többlet érdekel. Nem az, amit ő hozzátett egy történethez, ahogyan értelmezte azt, hanem éppen, ahogyan elszakad tőle és e történetektől függetlenül megteremti a maga önálló világát. Mert ott éh az illusztrátor a saját diszkrét és csendes életét. Nekem legalább ezek az illusztrációk ritkán juttatják eszembe deklarált tárgyukat, annál inkább magát a művészt, a barátomat, akit valamelyest ismerni véltem. Látom őt szobájában, ahol a kiállított művek születtek, a ház belső folyosójára néző műhelyében. Erős fényt kellett gyújtani itt, ha látni akart, és ilyen volt a mi félhomályos életünk is az ő idejében, az úgynevezett szocializmus éveiben. Az ember hol lámpát gyújtott, hogy lásson valamit, hol meg sietve eloltotta, nehogy megijedjen attól, amit látnia kell. Ebben a sötétségben fel-felvillanó fényben születtek ezek az itt látható rajzok. Kertész Imre Elhangzott 1999. június 29-én a budapesti Osztrák Kultúrintézetben.
