Kiss Marianne (szerk.): Engel Tevan István 1936-1996. Tanulmányok, emlékezések, életmű katalógus (Budapest, 2006)
„A titokban végbement csoda"
Engel Tevan grafikusi munkásságában szinte elenyésző a pasztell, a színes ceruza, sőt általában a színek szerepe. Kivételként szinte csak a könyvborítókat említhetjük, bár az életműben találunk néhány ellenpéldát is. E ritka kivételek esetében sem erőteljes azonban a szín szerepe, inkább egyfajta finom egymásba olvadás, tónusosság figyelhető meg rajtuk. A szín (sárga, szürke, barna) leggyakrabban alapszínként, a papír színeként kap némi hangsúlyt. Érdekes adalék, hogy már gyermekkori rajzain is érzékelhető a színek iránti érdeklődés hiánya, s felfedezhető a felnőtt művész groteszk humor és drámai szituációk iránti vonzalma. Kompozícióinak másik összetéveszthetetlen jellegzetessége, hogy szinte kizárólag emberek, olykor állatok, illetve az ember és az állat egybegyúrásából keletkezett szürrealisztikus figurák népesítik be. Ismerős és különös élőlények, akikben néha magunkra ismerhetünk, máskor pedig egy-egy általánosabb emberi karaktert közvetítenek felénk. Engel Tevan munkásságának a szürrealisztikus képi szerkesztés és gondolkodásmód mellett számos egyéb pszichológiai vetülete is van. Ezek közül talán a legizgalmasabb az emberi és állati karakterológia párhuzamainak, a fiziognóntia sajátos jelentéseinek, az emberben lakozó állati vonások lélektani eredetének vizsgálata. Magától értetődően kínálkoznak a művészettörténet, az irodalom és a lélektan jól ismert példái és párhuzamai, elegendő csak Aesopus, La Fontaine, Daumier, vagy Lavater nevét említenünk. ’ Műveinek groteszk hangvételét a testrészek irreális mérete, meghökkentő beállításai, a méretarányok önkényes alkalmazása adja. Ezek a formai jegyek az emberi jellem egyedi vonásainak hatékony és nagyon merész kifejezői. A rajzain olykor fidfedezhető arctalanság az abszurd létélmény egyfajta demonstrációja. A Szelíd és a Vad, vagy a Szentivánéji álom című lapjain álarcok mögé bújt alakok vízióját kelti életre. Elég egy megdermedt fintor, egy kéztartás, egy torz mosoly, s máris kész az álarc, a maskara, amely szimbólum és pajzs egyszerre. Ezáltal reméljük megőrizni esendőségünk csendes titkait, melyek felé a művész kivételes érdeklődéssel fordul. Engel Tevan István legtöbb munkáján első pillantásra feltűnik a környezet szinte teljes hiánya. A környezet, a táj, a konkrét tér meghatározása nem érdekli. Nem törődik a téri viszonyok, a hagyományosan elfogadott esztétikai sablonok rendjével sem. Nem foglalkozik azzal, hogy hol és mikor történik valami, csupán a történésre és annak szereplőire koncentrál: a sorsot a személyiségek alakítják és nem a körülmények - ezt is üzenik művei. A térábrázolás, mint probléma sohasem foglalkoztatta, s ez szintén megerősíti tételünket, hogy a művészt elsődlegesen az emberi létszituációk és történések sajátosságai vonzották. Egyes formák éppen a jelentés, illetve a történetben elfoglalt helyzetük miatt csúsznak össze, folynak egymásba. Mindig a szellem, a lélek oldaláról közelíti meg a témát, mellékesnek tekinti a tárgyi környezetet, mely csupán egyfajta elhanyagolható díszlete a szellemi síkon történő eseményeknek. Ugyanez érvényes a szereplők ruházatára is. Az egyes figurák megteremtésében a belső világ rejtett feszültségeinek, tartalmainak mani- fesztációi izgatják. Peter Diener írja, hogy Engel Tevan különös, groteszk világa egyfajta sajátos expresszionista attitűdöt képvisel, mely számos rokon vonást mutat a I 6. századi flamand mesterek kifejezésmódjával is.6
