Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, 2012)
Utószó - E. Csorba Csilla | Költőkép térben és időben
események, személyek közvetlenebb, hitelesebb, több nézőpontú feltárására tesznek kísérletet, így van ez az olyan, a magyar közgondolkodásban a legnagyobbnak tartott költő estében is, mint Petőfi Sándor, akinek kultusza a halálától eltelt százhatvan év során töretlennek mondható, ami azonban nem jelenti azt, hogy időről időre ne történne meg életművének újraolvasása, szövegei interpretálásának aktualizálása. A Petőfi Irodalmi Múzeum, a költő hagyatékának őrzőjeként természetes feladatának tekinti, hogy a múlt rá vonatkozó és tőle származó írott, tárgyi, vizuális emlékeit a mai kor embere számára jelenvalóvá, megérthetővé, személyessé tegye, a mítoszt élővé varázsolja. A meg-megújuló állandó kiállításban különböző tematikák előtérbe állításával a múzeum váltakozva mutatja be a költő életművének darabjait, s az összefüggések újragondolására serkenti a felnövő generációk tagjait. Az elmúlt száz év során, amióta Petőfi szellemi hagyatékát, valamint a róla szóló, vele kapcsolatos művészeti anyagot intézményesített formában, múzeumban mutatják be, az elsődleges figyelmet kéziratai (graphia) mellett a róla készült ábrázolásoknak, arcképeinek (ikon) szentelik. Petőfi életének itt bemutatott képi panteonja - huszonhat megélt évhez képest harminchat ábrázolás - nem kevés. Különösen akkor nem, ha tudjuk, hogy például Vörösmarty már harmincas évei közepén járt, amikor az első reprezentatív portré készült róla, Kossuthnak pedig negyvenegy éves koráig nincs sem családi használatra szolgáló, sem pedig a közéletnek szóló képzőművészeti ábrázolása. 1851-ig Jókai is csak maga kísérletezett - tükör segítségével - vonásai rögzítésével. Lyka Károly korszakunkban háromszáz festőt sorol fel, akik idehaza arcképfestéssel foglakoztak, s ezek egyharmada külföldi származású. Néhány, a korszakban nagy népszerűségnek örvendő politikus esetében valóságos „arckép-hajtóvadászatról" beszélhetünk, Széchenyi Istvánról például 1835-ben nem kevesebb, mint tizenegy arckép készült (Lyka, 1981, 43-44.). Ugyanakkor Vörösmartynak - aki első gyűjteményes kötetét saját erőből jelentette meg 1833-ban - szerénysége és a kor normái tiltották, hogy a tizenkét illusztráció mellett arcképét is közölje. Ezt az etikai szabályt szeghette meg egy évtizeddel később Petőfi, aki nem győzött tiltakozni Kovács Pálhoz írt levelében: „Ön ugyan befütyölt nekem; azt írja a minapi Hazánk: Petőfi kiadja összes költeményeit, arcképével együtt. Ebből azt gondolhatják rólam, hogy én magam adom ki az arcképemet, ami csakugyan csúnyaság volna tőlem, s legfölebb Császártól telnék ilyesmi!" (Pest, 1847. február 20.) iu ARCpoetica UTÓSZÓ
