Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, 2012)
Utószó - E. Csorba Csilla | Költőkép térben és időben
A „Ki vagyok én? Nem mondom meg..." Petőfi választásai című kiállítás - Kalla Zsuzsa irodalomtörténész és Adrovitz Anna művészettörténész munkája - Petőfi szereplehetőségeit, képmásvariánsait mutatja be a legújabb irodalom- és művelődéstörténeti kutatások alapján. A kiállítási tér egyik vezérfonala a költő természet után készült, hitelesnek nevezhető portréinak sora. Nevének kimondásakor Petőfi alakja sokféleképpen idéződik fel mindazokban, akik valaha tanultak magyar irodalmat: látjuk őt ábrándosnak, messze tekintőnek, mint forradalmárt, a székében otthonosan pipázó költőt, a nagybetűs KÖLTŐként. Ezzel együtt az elmúlt évtizedekben nem született olyan kiadvány, amely mindezt a tudást, Petőfi valamennyi életében készült portréját összegyűjtve, adatokkal pontosítva, az életműben, a pályatársak emlékezetében és a magyar kultúrtörténetben elhelyezve, megfelelő nyomdai színvonalon előállítva tárná a nagyközönség elé. Ez a kiadvány, amely egyaránt szól az iskoláknak, irodalmat kedvelő olvasóknak és a kiállítás látogatóinak, a téma iránt elkötelezett művészettörténész, Adrovitz Anna munkája. Ő fűzte egybe az elmúlt másfél század során Petőfi ábrázolásairól megjelent adatokat a képek keletkezéstörténetévé, s szőtte, kutatta tovább a fényképírással kapcsolatos elméleteket, dokumentumokat. E munka kísérlet egy tudományos kiadvány, és a szélesebb nagyközönségnek, illetve iskoláskorúaknak szóló olvasmányos forma ötvözésére, amely ugyanakkor irodalmon kívüli művészeti kontextusba kívánja helyezni, s nem egy esetben újra kívánja értelmezni a Petőfi-jelenséget. E „kép-kötet" adatgyűjtésének módszeressége, a tudományos megalapozottság vizsgálatában mutatott kitartása emlékeztet az első Petőfi-kutatóknak és a költő kortársainak akadályt nem ismerő gyűjtőszenvedélyére. Ennek eredményeit - Ferenczi Zoltán összegző írásait, vagy a Koszorú, az Ország-Világ, a Vasárnapi Újság által közölt emlékezéseket, a Petőfi- képeket feltáró munkákat - épp úgy felhasználja, miként a közelmúlt publikációinak tanulságait, újdonságait is (Galamb - Zsemberi, 2011.). Bár az évszázadok során felgyűlt memoárirodalom, a kultusz máig tartó jelenségei meghatározták a kötet módszertanát, a Petőfi-képeiről szóló diskurzust jelentősen gazdagítja az elmúlt ötven évben inkább csak ismételt, de nem mindig ellenőrzött adatok új interpretációja, és az új hipotézisek. A 21. század elején a társadalomtörténet-írás megújításán fáradozók a mikrotörténelemben, a látszólag kevésbé fontos apróságok, jelentéktelennek tűnő részletkérdések megválaszolásában látják a nagy összefüggések feltárásának lehetőségét. A társadalom-, művelődés- és irodalomtörténeti kutatások szívesebben fordulnak az emberek interperszonális viszonyainak, vizuális környezetük kisebb változásainak - így a társművészetek kölcsönhatásainak - vizsgálatához, s ezzel egy komplexebb, sokrétűbb megértésre, a nagy korszakformáló 113 ARCpoetica UTÓSZÓ
