Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, 2012)
Képleírás és keletkezéstörténet - Orlai Petrics Soma | Petőfi Mezőberényben (l-lll.) | 1849 körül és után
gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” (Pacsírtaszót hallok megint...) A figurát a Petőfi Mezőberényben (III.) című képen Orlai jelentősen megnövelte. Az arc kifejezéstelen, merev, szinte halott, nyoma sincs már a gondtalan pipázás hangulatának - az idő múlásával Orlai kimerevítette Petőfi alakját. A Petőfi Mezőberényben (II.) és (III.) című festmények sajátos dokumentaritással bírnak. A képeken látható karosszék és pipafej, valamint az Alföldet ábrázoló festmény (vagy ennek párdarabja) olyan relikviák, amelyek máig fennmaradtak a Petőfi-ház, majd a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében. Esetükben a hitelességet nem pusztán származásukról szóló iratok, szöveges források, hanem maguk a képek is alátámasztják. Petőfi hirtelen elutazásakor szeretett unokatestvérére bízta 1847 óta írt verseinek kéziratát és Bemmel folytatott levelezését. Noha nem meghalni indult, eltűnése, majd a világosi tragédia a túlélők szemében végzetessé tették döntését, különösen emlékezetessé váltak az utolsó mezőberényi napok, sőt órák. Orlai, aki kivételesen elkötelezett, szorgalmas ápolója barátja emlékének, az 1850-es évektől kezdve számos írást tett közzé Petőfivel közös ifjúkori élményeiről, s közreműködött a Petőfi-kiadásokban is. Festői működésében kiemelt helyet kapott a Petőfire való emlékezés és emlékeztetés, sokat reprodukált képei a költő körül kialakuló kultusz fontos talpkövei lettek. A Petőfi-képmások festője a késői variánsokban a bensőséges biedermeier portrét az egész nemzethez szóló, történelmi példázattá formálta. Ars poeticája tanúsága szerint Orlai szilárdan hitt a tehetségről tanúskodó alkotások maradandóságában: „Az ember leggyöngédebb és legviharosabb érzelmeinek is határt vet a sir, bármily megrázó szenvedély foglalja is el szivét, határát a sirnál találja. Szülői gyöngédség, gyermeki ragaszkodás, feláldozó barátság, haza- és nemi-szeretet, legyenek bármily túláradók, mint buborék színei csak addig ragyognak, míg hüvelyök széllyel nem pattan. De a teremtő kegyéből bir az ember egy jobb részt, mely porhüvelyével kapcsolatban nyilatkozik ugyan, de a mely akkor is, midőn ez összeomlik, életét folytatja; s mily mérvben jutott az egyesnek e fenséges adományból, oly mérvben érvényesíti azok befolyását az emberiség haladására. Ezen magasztos adomány az elme, ész, vagy ha úgy akarjuk -lélek.” (Orlai, 1864, 67.) KÉPLEÍRÁS 88 ARCpoetica
