Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, 2012)
Bevezető - Adrovitz Anna - Kalla Zsuzsa | ARCpoetica
van, hogy a polgári erényt, s azt, mit az emberben nagynak nevezünk, szembesítve lássa maga előtt. Bírnunk kell nagy embereink képmását szobrokban, rajzokban, hogy jelül szolgáljanak, melyhez naponként elvezessék az apák fiaikat honszerelemre buzdítani." (kossuth, 1841, 15.) A korszakban tehát erőteljesen megnőtt a kereslet a nevezetes emberek arcképei - főként a könnyen sokszorosítható grafikák - iránt. A portrék személyes közelségbe hozták a napi hírek szereplőit, közönség igényelte arcvonásaik megismerését. A folyóiratok, almanachok rendszeresen adtak ki metszet vagy nyomat formátumú mellékleteket, de az arcképek önálló lapként is forgalomba kerülhettek. E sorozatok megjelenése nyomán egyre többen vetették fel egy közös, nyilvános nemzeti panteon létrehozásának gondolatát, amely a magyar múlt és jelen jeles személyiségeit vonultatta volna fel festmények és szobrok segítségével. A portré ugyanis az egyén emlékezetben való fennmaradásnak, bizonyos szempontból „halhatatlanságának” egyik legfontosabb biztosítéka. A jeles férfiak arcképének ismételt megszemlélése olyan „rituális memóriagyakorlatnak" (belting, 2000, 13.) felel meg, amellyel a társadalom az arra érdemesnek tartott tagjai emlékét megőrizheti és átörökítheti. A tervezett - és a korszakban számos formában megvalósult - emlékcsarnokok, képtárak, albumok, metszetgyűjtemények tehát a nemzeti tudat vonatkoztatási pontjai lettek, sőt, ezek az ábrázolások gyakran az adott személlyel kapcsolatos társadalmi szerepelvárásokat is megjelenítették. Megtekintésük a közösség önmegerősítését szolgáló kollektív tisztelet nélkülözhetetlen rituáléjává vált. Tehát e képek mai szemlélője egy sajátos érzékcsalódás áldozatává válhat, ha nem veszi figyelembe, hogy e portrék saját korukban eszközszerűek voltak. Készítőik és közönségük nem elsősorban műalkotásként, esztétikai hatást kiváltó tárgyként gondoltak rájuk, számukra a portréval való találkozás pillanatában az azonosulás, a megrendülés élménye volt lényeges. Ebben az értelemben használták a korszakban a hitelesség fogalmát is: a „valaha volt" mind pontosabb rekonstruálása azért válhatott céllá, mert ez alapozta meg a kép értékét, ez keltett tisztelet a szemlélőben. Történészek, a régiségtan művelői segítették a művészeket a történelmi alakok legrégibb ábrázolásainak felkutatásában. Sőt a nemzeti panteon teljessége érdekében lehetőnek tartották kipótolni a hiányokat, megrajzolni, litografálni Attila, Árpád vagy Mátyás arcvonásait. A hazai művészet egyik első teoretikusa, Kazinczy Ferenc például nem habozott az arc vonásairól, arányairól, a modell karakteréről a festőnek vagy szobrásznak adott precíz instrukciók alapján elkészíttetni azon tiszteletreméltó írók portréját is, akik úgy haltak meg, hogy nem maradt utánuk ábrázolás. A reformkorra is jellemző nézetei szerint a kvalitásos portréművészetben a közösségi célú képmásnak nem csupán igaznak - vagyis „hitelesnek" -, de szépnek is kell lennie, különös tekintettel az irodalmi arcképekre, ahol az író „beavatottságát" a szépség, a fenségesség és a harmónia világába külsejének is tükröznie kell. (porkoláb, 2004, 82-88.) u ARCpoetica BEVEZETŐ
