Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Márton László: A fordító mint szerző

hez vagy Nádas Péterhez közel álló íróval találkozik, de gondolhat Esterházy Péterre és Krasznahorkai Lászlóra is. Nem az említett szerzők írásmódjának jellegzetességeit akartam becsempészni a fordításba. Éppen az ellenkezőjét akartam. A Kleist-próza szövegformáló jellegzetességeit maximális pontossággal akartam rekonstruálni a magyar szövegben, arra számítva, hogy az ily módon létrejövő nyelvi feszültség az élő magyar prózára fogja emlékeztetni az erre fogékony olvasót. (Hozzáteszem, főleg a német olvasók kedvéért: akkoriban még nemcsak a rendszerváltáshoz voltunk időben közel, hanem a magyar próza sokat emlegetett megújulásához is, amely az irodalmon belüli nyelvszemlélet gyors és radikális változásával járt.)

Másképpen fogalmazva: a Kohlhaas átültetésekor a „modernné olvasás” kísértésével és igen termékeny lehetőségével szembesültem, méghozzá pályámon akkor először. Amikor a Faust első részét fordítottam (1991-93), az volt a célom, hogy egy élő és jól mondható színpadi szöveget hozzak létre, és ezt a célt próbáltam összekapcsolni a filológiai megértéssel. A Grimm-mesék fordításakor (1987-88) arra törekedtünk, Adamik és én, hogy szöveghű magyar változatot adjunk, és ebből következett, hogy igyekeztünk megőrizni a szövegek - német romantikus prózára jellemző — stiláris sajátosságait. Ha úgy tetszik, éppen tradicionalizmusa miatt hatott a mesegyűjtemény teljes magyar kiadása újszerűnek. Kezdő koromban, Luther „asztali beszélgetéseinek” fordításakor a régi magyar protestáns prédikátorok- létező - nyelvezetét imitáltam, Novalis Heinrich von Ofierdingen)t fordításakor egy - nemlétező — magyar romantikus nyelvezetet igyekeztem kialakítani a nyelvújítás szó- és morfémakészletéből. (A német olvasók kedvéért: a XIX. század elején zajlott egy igen radikális magyar nyelvújítás, amelynek ajánlásai és ötletei csak részben nyertek polgárjogot, legtöbbjük ma már groteszknek érződik.)

Kleist fordításakor tapasztaltam először, hogy a szövegben megmutatkozó észjárás rekonstrukciója a szerzőt kortársunkká teheti. Nem aktualizálásról van szó, hanem a progresszív (vagy a korabeli normákhoz képest rendhagyó) stiláris jellegzetességek aktívvá tételéről. Ehhez szükséges egyrészt a rekonstrukció pontossága, másrészt némi bátorság is. Ahhoz ugyanis bátorság kell, hogy a lefordítandó szöveghelyet ne igazítsuk hozzá a magyar irodalom megszokott kliséihez, vállalva azt is, hogy megoldásunk drasztikusnak vagy idegenszerűnek fog hatni. (A német olvasók kedvéért: az idegenszerűség vagy „magyartalanság” még nemrégiben is a legsúlyosabb vádak egyike volt az irodalmi közéletben. Eszmetörténeti hátteréhez most elég annyi, hogy a nyelvújítás visszahatásaként kialakult egy purista nyelvművelő-nyelwédő mozgalom, amely különböző nacionalista ideológiákkal is összefüggésben állt.)

86