Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Olvasatok - Márton László: A fordító mint szerző
A Kohlhaas átültetése óta többrétű és többirányú kommunikációs folyamatnak látom a fordítást. Akkor is így van ez, ha az adott mű nem alkalmas modernné olvasásra, például azért, mert a szerző megrögzötten konzervatív. Ilyen mű Sebastian Brant nagy szatírája, A Bolondok Hajója. Amikor ezt fordítottam (1998—2003), arra a kérdésre kerestem a választ: miért ez a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó, korlátolt ember veszi észre a középkori világrend összeomlását és a modern személyiség kezdeteit, miért nem a sokkal okosabb kortárs, Erasmus? Gottfried von Strassburg Tristanja viszont elképesztően progresszív szellemről tanúskodik (fordítottam 2007-2011): a modern lélektani regény fontos előzményét látom benne. Mintha egy XIII. századi Tolsztoj vagy Flaubert beszélne el verses formában egy házasságtöréssel és belső ellentmondásokkal súlyosbított szerelmi drámát, felismerve, hogy a szerelem önbeteljesítő narratív struktúra. Modernné olvasásához Kleistnek is köze van: a cselekmény kitüntetett pontján bekövetkező csoda párhuzamba állítható a Kleist által megjelenített csodákkal, és a két szerző paradox sorsfelfogása is összevethető. Ettől nem Kleist lesz középkori szerző, hanem Gottfriednek van több köze a modern irodalom fejleményeihez. Végezetül egy rövid számvetés. Mit köszönhetek Kleistnek? Fordítóként azt a felismerést, hogy a fordítás megbízhatóságának feltétele az erős értelmezési javaslat. Ennek csak látszólag mond ellent az az általam is vallott norma, hogy annál jobb a fordító, minél kevesebb látszik belőle, vagyis a szolgáltatást nyújtó fordító ne álljon oda a szöveg és az olvasó közé. Az erős értelmezői keret kimunkálása szerzői munka, viszont a célnyelvű szerző létezése az értelmezési kereten belül felfüggesztődik. íróként annak a tapasztalatnak a bővülését, hogy a mondatok teherbíró képességét nem lehet túlbecsülni. Annak belátását, hogy a cselekményt megjelenítő mondat nyelvi alakulása maga is cselekményhordozó. Hogy igeidőkben szűkölködő anyanyelvemben a többszörös előidejűséget a mondatszerkezettel pontosan ki lehet fejezni: ezt is Kleist német mondatai tették számomra világossá. Azt a megfigyelést, hogy a szavak némelykor inkább eltakarják, semmint megmutatják az általuk jelölt dolgokat; viszont a szavak közti ellentmondás, amelyeket láthatunk, fontosabbak a dolgoknál, amelyeket nem láthatunk. Kleist a mozgókép feltalálása előtt élt, mégis tőle tudom, hogy a mondat működhet lassított vagy gyorsított felvételként; hogy a mondaton belül évtizedes időutazás válhat lehetővé, és hogy az eseményekhez karnyújtásnyi közelségbe kerülhetünk, majd a következő pillanatban mérföldekre távolodhatunk tőlük. 87
