Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Márton László: A fordító mint szerző

Nem feladatom, hogy Kardos munkáját részletekbe menően bíráljam. Minden fordító — ösztönszerűen vagy tudatosan — összekapcsolja a fordítandó irodalmi alkotást a célnyelv kulturális kontextusával, illetve annak valamelyik részletével. Kardos a Koblhaas fordítása közben gondolhatott volna a két háború közti modern magyar prózára, Márai Sándor és Füst Milán mondatainak lüktetésére, vagy akár a Puszták népét író (és e rendkívül intelligens művében önmagát túlszárnyaló) Illyés Gyulára is. De Kardosnak láthatóan nem a modernizmus jutott eszébe, hanem a XIX. század második fele, Jókai és Mikszáth kedélyeskedő, provinciális anekdotizmusa.

Ezzel magyarázható fordítói koncepciójának három jellegzetessége. Az egyik: Kleist elképesztő teherbírású mondatépítményeit, amelyekben egyszerre zajlik az ábrázolt eseménysor és a tudomásulvételével járó gondolatmenet, Kardos feldarabolta rövidebb és problémátlanabb mondatokra, nagyrészt kioltva ezzel a narrátor és a nyelvi történés közti feszültséget. A másik: Kleist olykor négy-öt könyvoldalon átívelő monumentális bekezdéseiből, amelyek nyomatékossá teszik egy-egy szerteágazó eseménysor értelmi egységét, Kardos fordításában sok rövid bekezdés lett, gátat vetve az eredeti szöveg sodró erejének. A harmadik: a megannyi új bekezdést nyitó, gondolatjeles dialógusok. Az eredeti szövegben, ha Kleist szóhoz juttatja valamelyik szereplőjét, a megszólalást vagy függő beszédbe teszi, vagy idézőjelek közé szorítja, ezzel jelezve, hogy a narrátori szólam nem szünetel. Kardos gondolatjelei viszont nemcsak felfüggesztik, hanem fontos elbeszélői pillanatokban meg is semmisítik a szerzőhöz közeli, ugyanakkor teljesen személytelen narrátor uralmát.

A rend kedvéért megjegyzem: Kardos László tiszteletre méltó személyiség volt, fontos tanulmányokat írt a Nyugat költőiről, Tóth Árpádról szóló könyvét hatvan év elteltével is érdemes elolvasni. A műfordításról, konkrétan Kleistről és a Kohlhaasvó\ viszont nagyon mást gondolok, mint ő annak idején. Azáltal, hogy - némi szocialista-realista hátszéllel — elvitte a művet a XIX. századi magyar anekdotizmus felé, óhatadanul elsikkad Kohlhaas lényének démonikussága és az általa indított hadjárat apokaliptikus jellege; az utolsó eseménysor, az öregasszony felbukkanása és a szász fejedelemre vonatkozó jövendölés pedig értelmetlenné válik. Kohlhaas alakjában a hatvan évvel ezelőtti magyar olvasó egy XVI. századi parasztvezér, Dózsa György és egy XIX. századi haramiavezér, Rózsa Sándor hibridjét láthatta, a „jóravalóság” és „elvetemültség” pusztító egybeesését pedig afféle osztályharcnak, az elnyomott dolgozó nép felszabadításának hihette.

Én viszont — Földényivel és Forgáchcsal összhangban — arra törekedtem, hogy az 1990-es évek élő magyar prózájához keressem a kapcsolódási pontokat. Arra törekedtem, hogy az olvasó úgy érezze: egy Kertész Imré85