Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Olvasatok - Márton László: A fordító mint szerző
a bábok esetében eleinte automatikusan bekapcsol, be kell, hogy kapcsoljon (különben nem is lenne kihívás ennek ellenkezőjét igazolni): „feltehetőleg mindenki megütközne, ha olyan állítással találkozna, hogy »a kávéfőző nem szenveleg«.” (Török 96) 15 Az „alulról” való megközelítéshez tartozik a báb csúnyaságának felismerése. Ha a bábot nem sikerül a bábosnak átlelkesíteni, táncoló holt matéria marad csupán, egy zombi, aki sokkal inkább lehangoló és kísérteties, mintsem gráciás. De Man felhívja a figyelmet a bábu taszító jellemzőire, melyek nincsenek is annyira elbújtatva a Kleist-szövegben. „Már eddig is némi ellenállást kellett ébresszen a bábuk élettelen ernyedtséggel csüngő végtagjainak és ízületeinek problémátlan reintegrációja a tánc folyamatába: »a többi rész nem egyéb a nehézkedésnek alávetett élettelen ingánál«”. A bábuk tánca „egyszersmind haláltánc és a nyomorékok tánca”, (de Man 97) 16 A „történet” úgy kezdődik, hogy Austin kizárja a beszédaktus-elméletből a színházi beszédet, mert a színész olyan szöveget idéz, aminek a háttérintenciója nem a sajátja, és mivel a szándékosság a megnyilatkozás sikerességének feltétele, a színházi beszéd nem vehető komolyan. Ezután Derrida rámutat arra, hogy ez az idézésben állás a nyelvnek mint olyannak a sajátja, vagyis Austin kizárt kategóriája általános elméletté válik. Végül a jelölőt jellemző ritualitás (ami minden szöveg alapvető ironikusságáért, félreérthetőségért felelős) teljesen elszakad a konkrét színházi formáktól, mivel a színházi előadás megelőző rendezői szándékot implikál. így történhetett, hogy a színház kifejezetten alkalmatlan példájává vált a „színháziasság” vizsgálatának. 17 Czirák Adám: Bevezető gondolatok a kortárs táncművészet diskurzusairól. In Czirák Adám (szerk.): Kortárs táncelméletek. Kijárat, Budapest, 2012. 9-48. 41-42. MÁRTON LÁSZLÓ: A FORDÍTÓ MINT SZERZŐ KLEISTRŐL ÉS K L EI ST-FO R D í TÁS AI M R Ó L, VISSZATEKINTVE Amikor Kleist-fordításaimról és egyáltalán, Heinrich von Kleisthez való viszonyomról beszélek, mindenekelőtt azt kell tisztáznom, hogy ezt milyen minőségemben teszem: íróként-e vagy műfordítóként? Olyan nyelvben és kultúrában nőttem fel, ahol az utóbbi kétszáz évben magától értetődő volt, hogy az írók fordítanak, és a fordítók írnak. Ha egy magyar író nem fordít, annak majdnem mindig az az oka, hogy nem tanult meg egyetlen idegen nyelvet sem. Ha egy magyar fordító nem ír (ami egészen kivételes jelenség), akkor arra gyanakszom: dehogyisnem, csak éppen nem mutatja meg. Más kultúrákben ez nem magától értetődő. A német kultúrában sem. Például Kleistnek nincsenek műfordításai. Goethének vannak: csodálattal olvastam Benvenuto Cellini-átültetésének kristálytiszta, plasztikus prózáját, de ez csak Gothe sokoldalúságát bizonyítja. Ugyanúgy nem teszi műfordítóvá, ahogyan remek rajzai és metszetei sem teszik grafikussá. 83
