Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Kérchy Vera: A marionettszínházról mint színházelmélet

nebb bizonyítéka a bábos hiábavaló kapcsolatteremtési kísérlete a marionettel. Ez a - „belehelyezkedés” antropomorfizáló olvasatával radikálisan szakító14 — megközelítés az átvitel matematikai leírására összpontosít. A kettejük közötti mechanikus „fordítás” azért jellemezhető tisztán számfogalmakkal („a gépész ujjainak moz­gása a hozzájuk erősített bábu mozgásához nagyon is mívesen viszonyul, olyasformán, mint logaritmusához a szám vagy a hiperbolához az aszimptota”, Kleist 187), mert az „ontológiai határ” (Török 89) köztük átléphe- tetlen. A bábos és báb közötti mozgás „független a mintáktól és a szemantikai intencióktól” (de Man 95). Ezt nevezem a mozgásirány alulról való megközelítésének: a bábos hiába is próbálná kiolvasni a marionett-tánc logikáját, annak üzenete nem juthat el hozzá, „lelkének az útját” elnyeli a báb holt anyagának sötétje, a mario­nett puszta matériája ledobja magáról szenvelgő társát a megkísérelt kommunikációban. Ez az alapvető talál­kozási, kölcsönös megértési lehetetlenség biztosítja a báb radikális másságát a szövegben.15 Hogyan erősítenék ezek a (tanulni vágyó emberre nézve) szomorú példák az esztétikai nevelés lehetőségét feltételező tézist („visszatér a grácia ott, ahol az ismeret mintegy megjárta a végtelent”, Kleist 192), amikor épp ennek kudarcba fulladását viszik színre sorra? Mintha volna némi feszültség az esszé schilleriánus felhangja és a belső történetek üzenete között. A példák esztétikaelméleti javaslata, hogy a „szenvelgésmentes”, nem félrebe­szélő, tisztán önmagára mutató művészet (amit a második olvasat a performanszokban megtalálni vélt) nem megvalósítható. „A Heinrich von Kleist írta történetek az egyedüliek, ahol efféle csalhatatlan medvék létez­hetnek.” (de Man 94) Mint ahogy a másik két példát is fikcióssá avatja radikális elérhetetlensége. Az ember nyelvi jelét (s tágabban a gondolkodást, minthogy az is nyelvi alapú) beszennyezi az értelmezés (ami mindig félreértelmezés) kiiktathatatlan munkája. Nem tudunk nem jelentéseket tulajdonítani a (marionett-tánc alle- gorizálta) jelölőgép véletlenszerűen kidobott terméseihez, nem tudunk nem szenvelegni. A gravitáció húzta táncos mozgást megszakító meg-megállása az elkerülhetetlen (és mindig illuzórikus) „megismerés talaja” (de Man 96). Ez az olvasat Kleistet dekonstrukciós gondolkodóvá avatja, aki — A marionettszínházról ironikussá- gán, a példák önromboló helyzetén keresztül - sokkal inkább a jelenlét végtelen elhalasztódásáról beszél Derridához hasonlóan, mintsem annak „Artaud-féle” elérési lehetőségéről. Térjünk vissza kicsit ahhoz a kijelentéshez, hogy a marionett nem létezik. Lehet talán, hogy a vívó medve vagy a homokos tengerparton, tükör előtt törölköző fiú képe eleve mesésnek hatott, de bábszínházzal nap mint nap találkozunk. Úgy tűnik, hogy valami hasonló dolog történik itt a marionettel, mint ami történt a 80

Next

/
Thumbnails
Contents