Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Olvasatok - Kérchy Vera: A marionettszínházról mint színházelmélet
színházzal a performativitás dekonstrukciós diskurzusában, amikor a „színháziasság” a nyelv, a jelműködés nem fenomenalizálható aspektusának allegóriájává válva elszakadt a konkrét színházi előadások elemezhető- ségétől.'6 Vissza tudjuk-e kapcsolni ezek után az esszét a színházelméletbe? Vizsgálható-e a „nem létező” marionett alakzata egy bábelőadás elemzésén keresztül? (Hasonlóan ahhoz a kérdéshez, hogy fellelhetjük-e a dekonstruktív „színháziasságot” a színházban?) Ügy vélem, a válasz attól függ, mennyire vagyunk képesek rugalmasan kezelni saját színházszemiotikai berögződéseinket, és a mise en scéne-t nem pusztán olyan szövegnek tekinteni, mint ami összeolvasandó jelentéseket termel, hanem retorikai szemüvegen keresztül látni azt is, hogy az adott „szöveg” milyen reprezentációelméletet képvisel. Ha képesek vagyunk egyszerre szó szerint és allegorikusán látni a bábokat, talán sérülésmentesen rángathatjuk vissza Kleistet a színházba. A Zsinóron (2004) című animációs bábfilm gyönyörű példája az antropomorfizáló bábfelfogásnak, amely az emberszerű marionettben elérhetőnek tartja a grácia megjelenítését. Azok a rendezések viszont, melyek sajátos formanyelvi megoldásaikon keresztül a szenvelgő ember kudarcos törekvéseit tematizálják, hogy tökéletes marionetté váljon (ilyenek Jeles András egyes rendezései, melyekben embereket látunk sután, bábszerűen mozogni, Zsótér Sándor „statikus” korszaka, vagy a hírhedt színháztörténeti példa, Tadeusz Kantor emberbáb kapcsolatot problematizáló Halott osztálya), Kleist dekonstrukciós olvasatának nyelvfelfogását tükrözik. De hasonló filozófiát hordoz a kortárs tánc (anti)esztétikája is, melynek alapvető felismerése, hogy „a tánc lehetőségei csakis hiányuk móduszában tűnhetnek fel”17, amiért is a kortárs tánckoreográfiákban a mozdulatok „csak ígérik, majd újra és újra elvétik a párbeszéd, az önkifejezés illúzióit” (Czirák 16). Érdemes megemlíteni azokat a távol-keleti hagyományokat nyugati stílussal keverő kortárs performanszokat is, melyek tudatosan építenek a bábos-báb viszony játékba hozására, ilyen pl. Yeung Fái Hand Stories sorozata. Valószínűleg vég nélkül lehetne sorolni a dekonstrukciós nyelvfilozófiával átitatott kortárs művészet példáit. Az, hogy a (kifejezési lehetőségekre vonatkozó) önvizsgálat gyakran együtt jelentkezik a marionettkérdés megidézésével, igazolni látszik a legutóbbi Kleist-olvasat relevanciáját, aktualitását és színházelméleti „alkalmazhatóságát”. Melyik Kleist az igazi? Hogyan kerülhetjük el a kisajátító olvasatokat? A szöveg gazdagsága minden bizonnyal sokkal többet megenged ennél a négy (öt) olvasatnál. A meggyőzés játéka ezzel áttevődött az értelmezések közötti dialógusra, harcra, táncra. Az már csak rajtunk („mozgáslehetőségeink tartományán”, Kleist 188) múlik, hogy hova állunk be izzasztani magunkat kicsit. 81