Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Kérchy Vera: A marionettszínházról mint színházelmélet

végként volt olvasható - itt most a leírt performanszok a gondolat mozgását demonstrálják, a testek a megértés filozófiai elgondolásainak allegóriái.10 A beszélgetést és a benne elhangzott gondolatokat komolyan vevő olvasat szerint az esszé a klasszicista művészetesztétika manifesztuma. Itt a fókusz az öntudat, a reflexív és a naiv szépség schilleri kategóriáira irányul. C úr a német idealizmus filozófiai sémáit11 megidézve győzi meg K-t arról, hogy grácia és reflexió kizárják egymást, s hogy „ismét ennünk kellene a tudás fájáról” (Kleist 192), hogy túljussunk a „bűnbeesés” állapotán, elérve a tudatosságon túli „megváltást”. A marionett mellett ugyanolyan hangsúlyos a két másik anekdota, melyek szintén a tudatosság hiányával előálló gráciát hivatottak példázni. A holt matériájú báb tánca, a cselezésre nem reagáló medve (a tudattalan állat) „vívása” és a Tövishúzó szobrot akaratlanul felidéző, törölköző ifjú spontán gesztusa a reflexióval mérgezett emberi művészet számára követendő példákként szerepelnek. C úr tanítása a formalizált mozgásról (a marionett-tánc a pontosan kiszámított menüettel kerül egy asztalra12), az érzéki és értelmi összeérésének harmonikus pillanatairól sikerre jut, K a szöveg végére lelkesen ujjong meggyőzöttségében. Ebben az olvasatban az esszének nincs kitüntetett kapcsolata a színházművészettel, a marionett (és a másik két „performer”, a fiú és a medve) kölcsönvett kép, amely alkalmas egy bizonyos művészetfilozófia kifejezésére, aminek leginkább a költészeti tökély kifejlesztése, s ezzel a nyelvi kifejezés lehetőségeinek a letapogatása a tétje.13

A szöveg legfrissebb (komolytalan+komolytalan) értelmezési iránya a feje tetejére állítja a schilleri olvasatot. Paul de Man szerint ugyanis a színpadias keretszituációt nem nézhetjük végig vigyorgás nélkül. Észre kell vennünk a dialógus parodisztikus hangulatát, az apró elszólásokat, amik a két figurát, s ezzel az általuk színre vitt és közvetített esztétikai ideológiát nevetségessé teszik. Mint ilyen, a szöveg erőteljes Schiller-kritika, mely mentén a komoly olvasatétól meglehetősen eltérő művészet- és (ami a dekonstrukció számára alapvetőbb) nyelv- filozófiát fogalmaz meg. Ez az olvasat a keretbeszélgetés sutasága mellett a belső történetek kudarcos kimenetelére alapoz. A példák - hívja fel a figyelmet de Man -, amik a tézist (az esztétikai tökély elsajátíthatóságát) hivatottak illusztrálni, mind sikertelenséggel végződnek. A fiú hiába próbálja (immár tudatosan) megismételni a mozdulatot, „örökre megbénítja az önmagától való mélységes elidegenedés” (de Man 89). C-nek nem sikerül felemelkedni tökéletes ellenfele (a medve) szintjére, a felidézett emlék lezárulatlanul hagyja a vívás jelenetét - „döfést váltogattam fintával, csurgott rólam a veríték: hasztalan” (Kleist 191), hangzik az utolsó helyzet- jelentés - végtelenítve a harci színt. És végül, az ember sosem válhat azonossá a fabábbal, aminek legközvetle79