Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Olvasatok - Forgách András: Intenzitás

érzett tartalmakat többnyire negatív töltetű információk bomlasztják, és ezekkel zsúfolásig tele van már az első mondat („féltestvére”, „titkos”, „rangján alulinak ítélt”, „ellenséges”, „hiányában”, „haláluk fosztotta meg”, „természetes fia”, „törvényesítés”). Vagyis a történelmileg szilárd folyamatosan ingásban van, recseg-ropog, mint egy hajó a nyílt tengeren.

De ami ennél még érdekesebb és jellegzetesebb, az az időábrázolás. Hogy Wilhelm von Breysach herceg „éppen visszatérőben volt”, tehát egy pillanatnyi akció közepében látjuk meg, ugyanakkor „a tizennegyedik század vége felé”, azaz egy teljes évszázadhoz képest teszi ezt, mégis csupán körülbelüli időben, de egy egészen tágas történelmi léptékű idődimenzióban van ez az éppen, amelyet végül „Szent Remigius” tesz (de csak látszólag) helyre (hiszen Szent Remigius legfőbb ünnepe október i-jére esik): tehát a mozzanatosan pillanatnyitól az évszázadok vonuló folyamába ívelődő, mindazonáltal egy meghatározott napon történő cselekmény ugyanakkor virradatra, esik - mindez egy fluid, folytonosan alakuló időtartományban játszódik, amelyben a túl pontosan meghatározott és a nem-definiált váltogatják egymást a szemünk előtt, a mondatok belső hullámzását fokozva.

Itt csak utalok a három mondatból álló - a maga nemében tökéletes zárásként a „meghalt” szóval végződő - bekezdésen végigvonuló erőszakos, dinamikus mozzanatosságokra-, „éppen”, „virradni”, „előtört” (a sötét bokrokból a nyílvessző), „összeomlott” (a hitves), „élénk” (ellenállást tanúsítanak a hűbéresek), „megrendített” (mármint a kamarást az eset). Ezek révén ezt az örökösödéssel kapcsolatos igen komplikált jogi esetet, amelyet egy orvgyilkosság is színez, úgy lendíti ki folyamatosan jobbra és balra a szerző, hogy valósággal kapaszkodnunk kell.

Anélkül, hogy A párviadal történetének részleteibe belemennék, annyit kijelentek, hogy Kleist ezzel az első bekezdéssel végighúzza zseniális ujját a repedéseken, amelyek mentén az elbeszélés végigfut majd.

De nézzük Kleist kései utókorát.

Michel Houellebecq: Elemi részecskék.

Kissé átigazítottam Tótfalusi Ágnes kitűnő fordítását, mert úgy érzem, a kelleténél jobban beleavatkozott Houellebecq szövegébe, központozásába, ha úgy tetszik, ez itt a paradoxon helye, kissé úgy antropomorfizálta az eredetileg brutálisabb és személytelenebb szöveget, mint ahogy mosolygó szájat rajzolunk a napocskának:

64