Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)

Irodalmi parafrázisok - Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története

ban élhetett; józan gondolkodású, igazságszerető, értelmes ember hírében állt. Társadalmi helyzetéhez képest eléggé művelt is volt, ugyanakkor nem szégyellte, hogy ujjain többszöri kézmosás után is meglátszik a festék, sőt az arcán is ott marad, hetekig lemoshatatlanul, a ráfröccsent festék egy-egy foltja. Polgári kötelességeit sohasem hanyagolta el, de jobban kedvelte a csendes visszavonultságot a közös ügyek nemritkán fölösleges lármájánál, és a derülten komoly töprengést választotta, ha csak tehette, a vigasságok helyett; egyszóval, ha nem is diadalmámorban vagy ragyogásban, de jó egészségben, elégedetten és boldogan élt szerettei mellett, és messzenéző tervei voltak, ahogyan az egy ereje teljében lévő, tekintélyes polgárhoz illik; ha pedig magányos pillanatainak egyike során egy angyal vagy egy daimón figyelmezteti, hogy két nappal ezelőtt, a Mindenszentek utáni második szombaton élete utolsó születésnapját ünnepelte, csak azért nem csodálkozott volna mértéken felül, mert a régi bölcsektől azt tanulta, hogy semmi sem lehetetlen, és hogy minden órának minden percében készen kell állni a halálra.

Nem akarjuk eltitkolni a kegyes olvasó előtt, hogy mielőtt beléptetnénk Jacob Wunschwitzot saját igaz történetébe, magunk is hosszasan gondolkodtunk rajta: melyik pillanatban dől el, hogy valaki szereplője lesz egy történetnek, és hogy az, ami történik vagy történt, mitől lesz visszamenőleg is az ő személyéhez köthető? Korszakunk sokféleképpen ellenőrzött és behálózott vidékein végigtekintve, összeomlott vagy még meg sem szilárdult szörnyállamok láttán újra meg újra megkérdezzük: melyik pillanatban találkoznak a régóta működő hatóerők a hirtelen felvillanó személynevekkel? Ha véletlen a történések és a szereplők találkozása, miért borítja sűrű homályba a más irányba mutató lehetőségeket, miután lehetetlenné tette őket; ha pedig elkerülhetetlen, akkor miért mindig csak utólag bizonyul annak? Azokban a percekben, amikor a gubeni vásárcsarnokban összegyűlt polgárok rábízták a szász választófejedelem kancellárjához intézett beadványukat a Meissenbe készülő Hans Wahlra, majd mindannyian sietve hazatértek, mert nem akarták megvárni, hogy éjfelet üssön a toronyóra, és meghallják a városháza körül felhangzó súlyos lépteket, vagy éppenséggel meg kelljen pillantaniuk azt a pár csizmát, amelyet egy régesrégi háborúban erőszakkal vett el egy csizmadiától egy Fekete Pál nevű magyar katona, és a csizmadia megátkozta Fekete Pált, hogy soha meg ne álljon a csizmában a lába, de Fekete Pál csak nevetett, és egészen addig nevetett, amíg a poltavai csatában, ahol Fekete Pál a lengyel király seregében harcolt az oroszok ellen, leszakította mindkét lábát egy ágyúgolyó, és akkor meghalt Fekete Pál, de

113