Török Dalma (szerk.): Heinrich von Kleist. Miért éppen Kleist? (Budapest, 2016)
Irodalmi parafrázisok - Tasnádi István: Közellenség
CSŐDÖR KANCA CSŐDÖR KANCA CSŐDÖR KANCA CSŐDÖR KANCA CSŐDÖR KANCA CSŐDÖR KANCA CSŐDÖR CSŐDÖR KANCA CSŐDÖR KOHLHAAS HERSE Szép lovak voltunk. A legszebbek! (csönd) Ez a lipcsei út. A Kanca egy mészdarabbal két párhuzamos vonalat húz a földre. Közben a Csödör két farönköt tesz egymástól másfél méterre, keresztbe fektet rajtuk egy seprüt. Kohlhaas Mihály abrakján nőttünk fel, az ő mezein tanultuk a vágtát, s az ő keze által nyertük bőrünkre azt a fájdalmas billogot, amit azóta is büszkén viselünk. Te büszkén. Én büszkén. Ez az az út, ami Kohlhaasenbrückből Lipcsébe vezet. Úgy másfél éve... Húsz hónapja. Tucatnyi testvérünkkel... Tizenöt. Tizenöt testvérünkkel külső országba kocogtunk, mikor egyszer csak... A Lipcse felé vezető úton, Brandenburg és Szászország határán, már szász oldalon... (csönd) Mi van?! Egy pompás lovagvárhoz értünk. A lovak a ládához lépnek. A világnak mindörökké áldania kellett volna Kohlhaas Mihály emlékezetét, ha egy napon. Meg nem hülyül. Az egyik erénye el nem hatalmasodik fölötte. 2. JELENET A lovak kinyitják a ládát. Zene. A ládából kilép Kohlhaas, majd kimászik Herse. Kohlhaas elindul a közönség felé, de a rönkökre tett seprű az útját állja. Odainti Hersét. Herse! (nézi, körbejárja a seprűt) De hát ez nem lehet itt! Ennek nem kéne itt lennie! Húsz éve járok erre, de sohasem volt itt sorompó!
