Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Berlin-brevárium - Kassák Lajos: Az abszolút film. Berlin. A nagyváros szimfóniája
a másikat a húrokra illeszti - és fájóan, zokogva zendül fel a „Cavalleria rusticana” egy olajsimaságú, édes áriája. „Ó, Lolla, az arcod olyan, mint a liliom" - Turiddu szerelmes zokogása árad a színpadról és gyötrődve elhal. A közönség harsogva tapsol - most megfogták. Ez a közönség még a zeneművészetet is elfogadja - ha valaki a lábával játssza el. Talán még Ibsent is megnézné, ha kiderülne, hogy a könyökével gondolkodott. 1912 KASSÁK LAJOS: AZ ABSZOLÚT FILM BERLIN. A NAGYVÁROS SZIMFÓNIÁJA Szeretném, ha azok az állandó esztétikai beállításban élő lelkek, akik eddig a moziban nem találták meg szellemi igényeik kielégülését vagy eleve tagadásba vették a mozi művészi lehetőségeit, megnéznék a most bemutatásra került A nagyváros szimfóniája című filmkompozíciót. Ebben a filmben majdnem tökéletes megoldásban benne foglaltatik mindaz, amit eddig a szakemberek és teoretikusok a film lényegéről és fejlődési lehetőségeiről elmondtak. • A vásznon megjelentek az első képek s a rosszul beállított, de különben is fölényes és cinikus pesti közönség megdöbbenten, szinte lélekzetvisszafojtva figyelni kezdett. Pedig sem az erotikát kihangsúlyozó mezítelen testek légiója, sem amerikai lovasbravúrok, sem etnográfiái különösségek, sem panoptikumba illő rémtörténetek nem ugrottak a szeme elé. A vásznon világos és sötét foltok, horizontális, vertikális és diagonális vonalak egymásmellettisége, egymástmetszése történt a kinotechnika legtökéletesebb formájában, mesetartalom nélkül. A mozi igazgatósága valóban meg lehetett lepődve, hogy a sötétben sem a várt szabadon föltörő nevetés, sem a széksorok között kivándorló közönség zörömbölése nem hallatszott. Ehelyett érezni lehetett a figyelő emberek szívdobogását. • Semmi pátosz és semmi színpadiasság. A rendező nem illúziókeltésre számított, minden erejét az anyag legyőzésére és a törvényszerű formák szintétikus megszerkesztésére és kihangsúlyozására koncentrálta. A közönség már nem a dolgokon kívül álló önmaga személyét figyelte, nem a perspektívák voltak azok, amik megfogták őt, úgy érezte, benne áll a kép kompozíciójában, részese a hatalmas, ezerarcú életnek.
