Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Bacsó Béla: Egy művészileg archivált városról
meghatározóbb: a technika és a funkcionalizmus jelenléte az alkotásmódban. Mint erre Peter Bürger felhívta a figyelmet, a korszak művészetében elválaszthatatlan egymástól az autonómiaigény, valamint a tömegmú'vészet forma- és hatáselemeinek használata. • Azok az alkotók, akik 1919 után különféle okoknál fogva elhagyták Budapestet Bécs, Berlin, vagy éppen Párizs irányába, mindinkább érezhették Berlin vonzását, s ez szorosan összefügg azzal, hogy itt az európai avantgárd erős pozícióra tett szert I 920 és I 930 között. A lecsengő expresszionizmus mellett a konstruktivizmus, a dadaizmus és a szürrealizmus, a Bauhaus, a szociális érzékenységű tényirodalom, vagy éppen a realizmus, s ne feledjük, 1927-től egy mind erőteljesebb konzervatív irodalmi és világnézeti fordulat mutatkozott meg a művészetben.5 Akárhonnan nézzük is, az egyidejű alternatívák és egymásnak szegülő művészeti programok bősége olyan erővel hatott a magyar művészekre, hogy lett légyen helyzetük elismert vagy sem, mindenképpen Berlin felé kívánták venni útjukat. Ha belepillantunk Kassák, Déry és a kortárs képzőművészek levelezésébe, világossá válik, mennyire lelkesítette őket a jelentős új művészeti jelenségek közvetlen tapasztalata. Az éppen Berlinbe érkezett Bernáth Aurél beszámolt Dérynék az ott látottakról, a művészeti élet sokféleségéről, és jó érzékkel ismerte fel a korabeli német-orosz művészetben azokat a tiszta formákat és illúziómentes alkotási módokat, amelynek összefoglaló neve a konstruktivizmus, és ami szerinte El Liszickij munkáiban valósul meg a legteljesebben.6 Először 1926-ban kiadott összefoglaló munkájában Carl Einstein ezekről az orosz művészekről írta: „A motívum a teremtést emlékezésre szorítja, és a kötetlen produkciót a birtoklás visszamaradott pszichózisa fojtja el. Ezek az oroszok azonban teljességgel megtisztították a képet, és ez kétségtelen érdemük. Ami nekik sem sikerült, hogy eljussanak az alakformálás tevékeny stádiumába.” A lényegi változás tehát azon áll vagy bukik, hogy túljutnak-e a puszta tárgyin és annak konstruktív funkcionális ábrázolásán, azaz eljutnak-e abba a stádiumba, ahol az alak mintegy szüntelenül konstruktívan képződik. Az ideál az uralhatatlan és rögzíthetetlen architekturális konstrukció, amely semmiféle módon nem idézhető fel valaminek a leképezéseként. Ugyanakkor ez a mozgásban lévő funkcionális mű ellenképe annak a funkcionáló világnak, ami elől menekülve a modern ember művében ellenvilágot, magában pedig elkülönült belső világot épít. Ezért utalt 1923-ban A konstruktivizmusról szóló cikkében Kassák ennek az alkotásmódnak a szociális jellegére: „A konstruktivista művészek szociális ember volta az, ami a mai szokatlan és száraz geometriai formákban fejeződik ki. S itt többé nem esztétikai, hanem életformákról van szó.’’7 Ha korábban ennek a művészetnek társadalomformáló, aktivista/utópisztikus jellegét említettem, itt azt kell hangsúlyoznom, hogy ez a jelleg majd minden izmusban világosan tetten érhető. Berlin művészeti életében párhuzamosan voltak jelen ezek az irányzatok, s ez engedi kimondani, hogy sokféle Berlin létezett egy időben.
