Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Bacsó Béla: Egy művészileg archivált városról
A konstruktív művészetnek olyan magyar képviselői jelentek itt meg, mint Bortnyik, Péri vagy éppen Moholy-Nagy, akiről a fent említett levélben Bernáth ugyan nem sok jót írt, ez azonban Kassákot nem befolyásolta. Egy I 962-es emlékezésében Kassák a következőket írja: „Berlinben a Der Sturm köréhez került közel [tudniillik Moholy-Nagy - B. B.], és ebben a lázas, színgazdag atmoszférában talált rá arra az önmagára, akinek néhány év múlva jelentős szerep jutott az avantgardisták sorában, valamint a modern művészet propagálói között. (...) Plasztikai konstrukcióit túllendítette a fizika nehézkedési törvényén, szigorúan szerkesztett művei a súlytalanság, a lebegés érzetét keltették a nézőben.”8 A konstruktívizmus ahistorizmusa, mint arra Kállai Ernő utalt9, meghiúsítja az emlékező uralást, vagy a puszta tárgyi valóság-ekvivalencia perceptiv módozatait, s megnyitja a művet egy le nem záruló mozgásban-létnek, valamiféle immanens gravitációnak, amely észrevétlenül szervezi azt, s engedi a mű architek- tonikus elemeit egymást átható, majd szétbontakozó módon működni. A kevésbé ismert Péri László szintén a Sturmhoz és Herwarth Walden köréhez kapcsolódott, ahhoz a csoporthoz, amely az izmusok eltérő kísérleti útjait járta be. Walden a Der Sturm 1926-os első lapszámában utalt a magyar résztvevőkre (Péritől Moholy- Nagyon át Scheiber Hugóig), megállapítva, hogy ezen alkotóknak a munkái világosan mutatják: a kép folyton-folyvást önmaga köré épül, nem önmagán túl, hanem magából és magában képződik: „Das Bild ist stets konzentrisch!” A kép többé nem pikturális - az architektúra képezi lényegét, fogalmazta egy I 930-as előadásában Bortnyik Sándor, néhány évvel korábban pedig Kassáknál a képarchitektúra-gondolat az illúziótól történő elfordulást jelentette - az abszolút képet az architek- turális felépítés révén.10 • E néhány művész alkotói szándékának utalásszerű bemutatásán keresztül fokozatosan talán kirajzolódik, hogy Berlin és a berlini művészeti közeg volt, akit megerősített eredeti szándékában, volt, aki éppen az őt itt ért hatások folytán lett művésszé (kivéve Márait, aki már előtte is jelentősnek tartotta magát), megint mások a helyzet változásával máshol kerestek boldogulást (Moholy- Nagy az USA-ban, Balázs Béla Moszkvában) és igen sokan (mint Bernáth vagy Déry) bár a hazai konszolidáció után visszatértek Magyarországra, tematikus vonatkozásban, vagy éppen az alkotói, „világnézeti” szándék mentén őrizték a berlini hatást. Utóbbira jó példa Déry 1934-es novellája, az Egy berlini kocsmában, amely kétségtelenül magán viseli a korabeli írásmód szinte minden jegyét: a tett embereit mutatja - akiket egy idea képviselőiként alig egyénit - mégis jelzi azt a végső változást, amely után Berlin többé nem volt az, ami azt megelőzően. Hitler Berlinje előbb funkcionálisan redukálta, majd elemésztette polgárait. „Berlinben a legszörnyűbb történelem folyik...” - írta Kosztolányi a Pesti Hírlapban I 934. július 6-án. 82
