Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Bacsó Béla: Egy művészileg archivált városról
konstrukció? Ne feledjük, Kracauer egyike az első fílmteoretikusoknak, s éppen az irodalmi eszmék filmre történő egyszerű alkalmazása ellen tiltakozik, amikor azt kérdezi: „Ist das Berlin?” Ritkán gondolunk arra, hogy a nagyvárosi létezés a tematikus ábrázoláson túl milyen erősen befolyásolta magát a modern művészetet, sőt némi túlzással azt is mondhatjuk, a városi létezés megváltozott érzékelésmódja visszahatott a művek formáló elveire. Nevezhetjük ezt Simmel nyomán disszociációnak, amely egyidejűleg elemi erejű szocializációs forma, vagy Walter Benjamin nyomán szórakozott/széttartó érzékelésnek, a lényeg az, hogy magát az érzékelésmódot meghatározza a tapasztalható korlátozó és behatároló jellege. Miközben az egyes ember soha nem látott módon betagozódik a társadalom funkcionális egységébe, szellemisége teljességgel elmagányosodik és személytelenné válik, belső élete olykor patologikusán torzul és felfokozódik. Az érintkezési formákat a kultúra felkínálta, már a szocializációt megerősítő módozatai irányában nyitják meg, olykor azért, hogy ennek ürességét leleplezzék s tudatosítsák. Gondoljunk a filmiparra, a plakát-művészetre, a rádiójátékra vagy a tömeghatás egyéb művészi teljesítményeire. Simmel már 1903-ban, A nagyvárosok és a szellemi élet című esszéjében így fogalmazott: ....a nagyvárosokban találjuk e minden személyességen túlnövő kultúra igazi színhelyét”, a nagyváros kultúrája és intézményeinek funkcionális alakzatai a személytelenné vált szellem formái, vagyis miközben a városi létezés kínálta kulturális többlet minden más szocio-kulturális szerveződésnél hatékonyabb, addig az egyéni érzékelésmód mindinkább ki van téve a szétszórtságnak és szórakozottságnak. Az érzékelés során az ember nem lát át mindent, nincs olyan nézőpont, ahonnan áttekinthetné az adott észleled tárgy vonatkozási helyét, így a látszatot ténynek tekinti. Ne feledjük, ekkoriban állította szembe Benjamin a sznobok elleni tézisekben a műalkotást és a puszta dokumentumot.3 Ennek a nagyvárosi kultúrának - mint Benjamin felismerte - az a sajátossága, hogy a tett és az írás közötti helyes arányt igyekszik megtalálni, mivel ebben a közegben nincsenek meggyőződések, csak tények (vagyis puszta vélemények), amelyek mozgásban tartják a senki által nem uralható gépezetet.4 • Lassan megkapjuk tehát azokat az alapszavakat, amelyek által a korszak művészetét jellemezni szokták: az érzékelés magától értetődő formáinak felszámolódása, a tettként értett és szociális hatást érvényesítő műformák megjelenése, az intézmények/ szerveződések ereje által befolyásolt tömegművészet és -irodalom, és ennek ellenképeként olyan avantgárd kísérletek, amelyek az elszemélytelenedés és izoláció ellenében a művészet utópisztikus életformáló akaratát közvetítik. S ami talán mindennél 80
