Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)

Berlin-brevárium - Karinthy Frigyes: Mozi és panoptikum

KARINTHY FRIGYES: MOZI ÉS PANOPTIKUM- BERLINI MUNKATÁRSUNKTÓL - BERLIN, JÚNIUS HÓ

Az elvont és kérlelhetetlen német intellektualitás, úgy látszik, mindenkorra végzett azzal az izgató problémával, amit mostanában, részint kényszerből, részint kíváncsiságból a művészetek korszelleme ilyenféle módon szövegezett: „lehet-e a mozgókép-ipart művészetnek tekinteni, (...) szabad-e művésznek mozidarabot írni, komoly művészi ambícióval és szabad-e színművésznek mozigép előtt játszani?!” Párizs könnyelműen elintézte a kérdést: a színészet ott már nem inkompatibilis a vászonnal és az igazgatók se haragusznak: - Párizs mindenesetre megpróbál mindent, gyorsan és kivárja, mi lesz. A németek azonban gőgösen hátat fordítanak a berregő masinának: komoly német írónak eszébe se jut, hogy Lavedan példáját kövesse, hivatásos színészeknek nem szabad mozivállalatokkal üzletet csinálni, itt a problémát máris letárgyaltnak tekintik. (...)

Aki berlini lapokat külföldön olvas, azt kell hinnie, hogy Berlin a mozgó fotográfiát nem ismeri. Nem hogy recenziókat nem közölnek a művészi kérdésekkel bőven foglalkozó rovatok, de még a hirdetéseket se szívesen adják le. Azt kell hinnie a külföldinek, hogy a berlini mozi kvázi a városligeti bódék színvonalára süllyedt valami s együtt kezelik a „Hököm” színházakkal, ringlispilekkel és panoptikumokkal. Nagyon meglepődik tehát a külföldi, most, hogy az előkelő színházak becsuktak s unalmában elhatározza magát, hogy egy vidám „Lichtspiel Theater”-t meglátogat. Livrés inas vezet föl páholyodba, az emeletre: olyan páholyba, melynél nemcsak fényűzőbbet, de elegánsabbat s artisztikusabbat nem élveztél a legexkluzívabb udvari színház emeletén. Hatalmas, ünnepélyes helyiség, halványzöld drapéria, masszív csillár - szebb, mint bármelyik színház. S a lepedő! Hatalmas függönyös színpad előtt nagyszerű zenekar fölött feszül ki s mi kultúrszomjas képzeletünkkel irigyen gondolunk rá, micsoda nagyszerű kamaraelőadásokat lehetne rendezni ezen a színpadon, ha nemcsak egy kiterjedését vennék igénybe. A legelőkelőbb színházi előadásokhoz méltó nyitány elhallgat azonban, hangtalan előkelőséggel lebben szét a függöny: - a többi már unalom és szalmacséplés és népmulatság és művészietlenség és primitívség. A német császár lovon, a német császár gyalog, a német császár négykézláb, Maxi bolhát keres és feldönti az állványt, (zene: Wagner „Feuerzauber”-je, elsőrangúan interpretálva), Princen keresztülmegy az automobil és lemángorolja az anyósát (zene: Schumann, Opus 2.), Linder becsapja a rendőröket és felmászik egy gödör tetejére (zene: Berlioz, Flüchtiger Gedanke), aztán megint a német császár ruhában, a német császár uniformisban, a német császár a földön, a német császár a ház tetején, a német császár a kéményben, a német császár egészben és külön - a német császár orra, mert olyan közel jött a géphez, hogy csak azt látni belőle.