Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)

Berlin-brevárium - Karinthy Frigyes: Mozi és panoptikum

Itt Berlinben az a „művészet”, ami nálunk, jellegénél fogva, bódékban és sátrak alatt húzódik meg, kikiáltóval, vagy anélkül, nagyszerűbb palotákban lakik, mint az igazi. A kócevőkkel és tűzevőkkel, akiket utoljára a Népligetben láttunk, trikóval a plasztron alatt, itt ragyogó színpadon találkozunk újra. Egyebet most se tudnak, mint akkor, de a keret pazar. Pénzt jelent mindez, paraszti gazdagságot, hízelgést a barbár tömegeknek és módot rá, hogy aranytálcában és ezüst ékszerekkel nyújtsunk puliszkát és krumplit a hirtelen felgazdagodott parasztnak, akinek telik már aranytálcára és ezüstre, de a puliszkát mégis jobban szereti még, mint a töltött tengeri rákot és szarvasgombát és a parfai-t.

Alig lehet szédítőbb helyiséget elképzelni, mint a „Wintergarten”. Nem is csarnok már, hanem fedett aréna - háromezer ember fér bele -, tetőzetén kétezer villanyfény, sötétkék tető alatt varázsolja vissza a csillagos eget, erkélyek, páholyok, csupa arany, ragyogás, pompa és művészet, a szemnek valóságos részegsége és mámora. És a mutatványok? Mindaz, amit otthon a varietében, vagy a Folies-ban, vagy a Royal-ban láthatunk. Akrobaták, kócevők, kötéltáncosok. De milyen színpad!

Aztán itt van a Passage panoptikum is, a legnagyobb Berlinben. A viaszfigurák csapnivalóan rosszak, rosszabbak és ostobábbak, mint bármelyik városligeti sátor bábjai, émelyítő „anatómia-intézet” és rémséges gyilkosságok. De a fülledt viasz-folyosókból pazar buffet-be jutunk és télikertbe, ahol pleureuse-ös úri dámák sziesztáznak. Most az „abnormitások kiállítása” aktuális, külön színházban mutatja be őket az Ikla. Már megint micsoda nagyszerű színház - nagyszerű helyiség, angol székek, pompás színpad, csillár, amit akartok -, bár minden drámai színpadunk ilyen lehetne.

A dús rivalda előtt azonban megjelenik a kikiáltó és hangjában megint csak ráismerünk a mi városligeti emberünkre. Szinte a trikót is érezzük. Az óriásnőt jelenti be. És megjelenik az óriásnő, hát, ami azt illeti, elég nagy. Nagyobb, mint én és nagyobb, mint ön. Úgy látszik, a nagy íróknál is nagyobb, mert akkor azokat mutatnák be most és nem őt, ezen a ragyogó színpadon. Egy kicsit illeg a kedves, aztán könnyedén lelép a színpadról és levelezőlapokat árul. Most a törpék következnek. Énekelni is tudnak. Lemásznak a színpadról és levelezőlapokat árulnak a nép között. Hát aztán, mi van még? Itt vannak a dervisek is. Az egyik tőrt ragad és beleszúrja a nyakába, de nem nagyon - csak az a furcsa, hogy legfeljebb egy fél centimétert süllyesztette be és mikor kihúzza, úgy tesz, mintha két méter vasat kellene előrántania a nyakából. A másik vidáman nyeli már a tüzet, még rá is lehel, hogy ki ne hűljön. A harmadik eszik: - na mit eszik, ugye, hogy üveget eszik. Hatalmas szájában vidáman morzsolja az ízes falatot: valami jóféle, ropogós és síkos salátát fogyaszt így a magunkfajta ember s diadalmasan és hencegve néz körül, mintha valaki irigyelné tőle. Most a kezetlen ember lép fel - szegény, szánalmas nyomorék, az arcán bánat és intelligencia. A lábával eszik és cigarettázik, és közben még beszél is - a közönség nyilván rossz néven veszi tőle, hogy ezt mégis csak a szájával cselekszi és nem a lábával. Mert neki többet kell tudnia a lábával, mint rendes embernek a kezével. Csakugyan: hegedűt szed elő, leül, egyik lábával fogja a vonót,