Török Dalma (szerk.): „Nekünk ma Berlin a Párizsunk”. Magyar írók Berlin-élménye, 1900-1933 (Budapest, 2007)
Olvasatok - Botka Ferenc: Déry Tibor és Berlin
a háború utáni nyomornak és az újgazdagságnak az a kiáltó ellentéte, amelyről a szintén dadaista indíttatású George Grosz annyi rajzot, karikatúrát készített, s amelyről az európai képeslapok százával ontják a különböző riportfelvételeket. Ollót vesz a kezébe, mint a Dada másik ismert művésze, a hannoveri Kurt Schwitters. A képeslapokból kivágott jelentekből, e „talált tárgyakból” azonban nem absztrakt kompozíciókat (ahogy Schwitter mondta: „merzeket”) készít, hanem „illusztrált költeményt”.2 A képek és verses kommentárjaik szabad asszociációs „kontextusában” kívánja érzékeltetni a természet vak és a társadalom elszabadult erőinek káoszát. Úgy azonban, hogy mindennek összképe - George Grosz grafikáihoz hasonlóan - mégis egyfajta nagyon is határozott társadalomkritikát fejezzen ki, a maga félig anarchikus, félig tudatos eszmény-, illetve jövőképével. Megszületik az első magyar dadaista hosszúköltemény, az Amokfutó, amelynek hőse valójában maga a költő, aki lélegzet nélküli hajszában rohan, lohol elérhetetlen eszménye, az elveszett és elérhetetlennek tetsző szabadság után...3 Berlin színes, kísérletező művészvilágát Déry 1923-ban ismerte meg személyesen. A Dada hullámai ekkorra levonulóban voltak, új irányzat: a feszes és logikus formákat követő konstruktivizmus bontakozott ki. Ennek eredményét írónk a kitűnő szervező és műgyűjtő, Herwarth Walden Der Sturm galériájában ismerte meg. I 923 februárjában (a látogatás időpontjában) a Der Sturm kiállítóhelyiségében egészen véletlenül éppen Moholy-Nagy László üvegarchitektúráiból nyílt kiállítás. így közvetlenül is láthatta azokat az üvegszerűen megfestett színes kompozíciókat, amelyekről a barátaitól annyit hallott, nem szólva az orosz emigránsok, El Liszickij és Malevics kompozícióiról, amelyeket eredetiben, de reprodukcióikban is tanulmányozhatott. Idővel ezeknek az 1923-as élményeknek is megszületett a szellemi-művészi hozadéka. Ha e hozadékot anyagi mivoltában kellene megnevezni, akkor egyértelműen az üvegben jelölhetnénk meg. Déry szókincsének ez az új eleme szinte vörös fonalként követhető az új költeményekben, a Té/ben, a Hófalu ban, a Szintétikus tömegben. Nem nehéz felismerni ebben Moholy-Nagy hatását, vagy egészen az eredethez visszanyúlva, Adolf Behne, a Bauhaus építész-teoretikusának kedvenc gondolatát, aki az európai művészet megújulását az építészet forradalmi átalakulásától várta; az üvegarchitektúrától, amelynek kristálytiszta falai-felületei - az esztétikai élményen túlmenően - nem elválasztják, hanem összekötik az épületek használóit, s ennek következtében, úgymond, egyfajta társadalmi-magatartásbeli átalakulást is maguk után vonnak. Behne és Moholy-Nagy nyomán Déry tehát a költészet nyelvén is megszólaltatta a képarchitektúrák világát, amely a maga üvegszerűen csillogó felületeivel egyrészt könnyed és törékeny eleganciát sugárzott, másrészt formai elemei öntörvényű rendjével egyfajta sajátos építkezésű harmóniát is kifejezésre kívánt juttatni, s ugyanakkor a jövő szocialisztikus-kommunisztikus társadalmának rendjét és harmóniáját kívánta általuk láthatóvá tenni.4 Korábbi verseinek emelkedett, retorikus áradását, majd a Dada fellazított, asszociatív közlésmódját 1923-ban felváltja egy 1 07
