Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Tanulmányok: Város és művészet
Paestumi vörösalakos harangkratér, i. e. 350-340 definícióba foglalni: egyszerre művészi kifejezésmód és kommunikációs eszköz, egyszerre szórakoztató, sokszorosított grafika, rajzos politikai kommentár, művelődéstörténeti forrásanyag, terápiás eszköz és esztétikai alkotás.9 Lényegéhez tartozik az emblematikus tömörség, népszerű szimbólumok, vándormotívumok (például állatjegyek) használata.10 A karikatúra - az arisztotelészi (mimézis-elvű) művészetfelfogást kitágítva - a valóságon túli valóság megragadására, az imitáció helyett a torzításra, s ezáltal, mintegy felkiáltójeleket téve a műalkotás mellé, a túlzásban látványosan feltáruló esszencia felmutatására törekszik. A tökéletes forma helyett a tökéletes deformitást keresi, elnagyolt formavilága pedig - mondanivalóján túl - felhívja a figyelmet saját médiumára is. Merész képzettársításaiban a modern művészi nyelvek, az expresszionizmus, a szürrealizmus képi világáig ívelnek műfajjegyei (vö. torzítás, transzformáció, sűrítés, vázlatosság, kétértelműség, redukció, álomszerűség, formajáték, stb.). Természetesen e karneváli világ megjelenítésének (a túlhangsúlyozott vonások, kifordított ábrázolásmódok, különböző minőségű - emberi-animális-ornamentikus - elemek egymásba játszásának, a fonákjáról megmutatott életnek) az ókortól van hagyománya. Groteszk, torz, elesett, nem éppen hősies alakok ábrázolása ekkor a klasszikus ideák, a szépség imázsára adott ellenreakcióként értelmezhető, mely az „istenített” formák helyett az emberiség esen- dőségére és gyengeségére kívánta felhívni a figyelmet. Az ókori és újkori karikatúrák közti különbség leginkább az eltérő intencióban keresendő: az előbbiek többnyire egy adott, konkrét személy kifigurázása nélkül, a moralizáló szándékot kerülve örökítettek meg komikus típusokat. A karikatúra modern formavilágának egyes elemei azonban már az antikvitásban felbukkannak, így például az állati jegyekkel felruházott emberillusztrációk, még ha a gúnyoló szándék nem is volt szükségszerű. A mai értelemben vett karikatúrához hasonló ábrázolásmód ebben az időben a teátrum típushőseiből, színészmaszkjaiból, az erősen eltúlzott, groteszk színházi eszköztárból bontakozhatott ki. Ennek legjellemzőbb terepét - mely máris izgalmas kapcsolódási pontokat kínál Arany életművéhez - éppen Arisztophanész komédiái teremtették meg: színházi karaktereit „két lábon járó karikatúráként” határozza meg a szakirodalom.11 Torzkép és színház szoros kapcsolata éppen ezért a műfaj egész történetén átível: a modern értelemben vett élcrajzok születésének idején, a 19. század első felében Honoré Daumier munkái és a korabeli színházi szereptípusok ugyancsak számos összefüggést mutatnak. Monsieur és Madame Prudhomme nyárspolgár típusai, melyek a 19. századi karikatúrák tipikus alakjaivá váltak, Henry Monnier színészi alakításaiból nőtték ki magukat.12 Robert Macaire alakja pedig, amely Daumier híres karikatúrasorozatából alakult archetípussá, 368
