Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)

Katalógus: Önarcképek, álarcok

A nagyszalontai éveket bemutató teremrész

Mivel a kiállítási élmény a kurátori szándék és a látogató befogadói választásának közös végeredménye, megpróbálkoztunk egy szigorúan szabályozott ritmusú, meditativ környezet létrehozásával, amely az olvasás, egy irodalmi mű befogadásának élményéhez hasonló fókuszáltságot, lelassulást kíván. A közös kép- és szövegolvasás - ami mai életgyakorlatunkat, tartalomelsajátításunkat is jellemezi a „gyorsaság” legyőzése itt új értelmet kapott, termékeny módszerré vált. Ahogy Kollár Zsuzsanna kritikája fogalmaz: „átgondolt és sűrű szövésű kiállítás, amelyben időt és figyelmet nem sajnálva el kell veszni ahhoz, hogy az ember rátaláljon a kortárs Aranyra."26

A zöld fallal szemben húzódó jobboldali, vörös teremszakasz az emlékkiállítás hagyományos formáira utal, és a kultikus életrajz négy élethelyszínére épül. A látványtervező, Mihalkov György a kiállítást imitáló installációt, a klasszikus kiállítási vitrineket kilencven fokkal elfordította a térben, így a „padló” és a „tárló” a falra került. Ez a játék jelzés a látogatónak, hogy itt egy idézőjelbe tett „emlékkiállítással” találkozik. A zsúfoltság, a műtárgyak korszakra jellemző sűrűsége, a tárgyak rejtvényszerűsége és ugyanakkor szigorú rendszerezettsége megfejtésre, legalábbis felfedezésre hívogat.26 A válogatás szempontja az életrajzi narratíva követése mellett a korabeli magas- és populáris kultúra vizuális elemeinek, sokszor meghökkentő változatosságának bemutatása, e két szintnek a látogató számára is érzékelhető ütköztetése volt.

[A] régi Magyarországot, Arany világát és fennmaradt tárgyait - vörös háttér előtt - kihívóan elrendezett jelenetekké formálták a kurátorok. Az üvegtetejű múzeumi tárlókat kilencven fokkal elfordítva rögzítették a falhoz, így a látogatóknak nem kell lehajolniuk a tárgyakhoz, hanem szemmagasságban nézhetik azokat. S ott vannak a mindenkori életrajzi tárlatok rettenetes slágercikkei, a nagy ember bútorai. S valóban, bárki megszemlélheti Arany János székeit, az egyik a falra erősítve lebeg a térben: íme a múzeumi közhely élővé tételének remek példája. [...] Ez pontosan az az eljárás, amiért a látogatóknak érdemes múzeumba menniük. így lesz jóvátehetetlenül személyes a történelem, s a lebegő(nek tűnő) szék felidézi, hogy Arany János földi halandó volt, aki itt (is) élt ebben a városban.27

A két belső helyiséget egy ráhangoló, az ismereteket és sztereotípiákat felidéző, a kiállítás módszertanát láthatóvá tévő szűk tér vezeti be. A tágas záróterem a látottak összegzésére

32