Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Tanulmányok: Város és művészet
szabálysértésként kezelték, a prostitúció szabályozása, illetve a hatályban lévő rendeletek betartatása sem valósult meg maradéktalanul.28Új jelenségnek tekinthetjük az ún. abszolút szegénységet, melynek jelentős része volt kénytelen megélhetése érdekében előbb-utóbb bűnözővé válni, ha nem kényszerítették már előtte szervezett csoportok koldulásra, zsebtolvajlásra. A korábbiakhoz képest megváltozott a szegényekhez való hozzáállás is: míg az előző évszázadokban természetesnek tekintették, hogy bizonyos életszakaszokban vagy váratlan katasztrófa hatására valaki elveszítheti mindenét, addig a 19. században a szegénységet valami erkölcsbeli, jellembeli fogyatékosságnak gondolták. A szegény azért szegény, mert nem képes takarékoskodni, beosztóan élni, nem akar dolgozni stb., mondták a jótékonykodók, akik szívügyüknek tekintették, hogy megtanítsák őket ezekre. A liberális gondolkodók egyébként kizárólag az életkoruk vagy súlyos betegségük miatt cselekvőképtelen embereknek nyújtottak segédkezet, a községi-állami intézményekben azonban igen kevés embert tudtak elhelyezni, és az egyre szaporodó egyesületek sem tudtak mindenkit befogadni. A törvényi hiányosságok közé tartozik, hogy Arany korában a gyermekvédelem legfeljebb kezdetlegesnek mondható, a züllés veszélyének kitett gyermek fogalmát nem ismerték, a családjuk szinte bármit megtehetett velük, a rendőrség pedig a felnőttekkel azonos módon kezelte őket. A piacon kenyeret lopó kiskorú az éjszakát a felnőtt bűnözőkkel tölthette a fogdában. A társadalom tehetősebb rétegei saját tisztességük megőrzése érdekében távol tartották magukat a tisztességtelennek mondott rászorulóktól, így a bűn útjára tévedtektől, a prostituáltaktól vagy az olyan társadalmi szabályokat áthágó kis cselédlányoktól, mint Aranyé, akit a pesti úrfi miatt ver az úristen [Haja, haja, hagyma-haja, 1877). A betegbiztosítás sem volt általános, így a főváros nagy ipari létesítményeiben dolgozó munkások legfeljebb önkéntes pénztárukhoz csatlakozhattak, ez azonban tartós betegség esetén nem feltétlenül jelentett igazi segítséget. A munkáltatók többsége az ő sorsukkal egyelőre nem foglalkozott. Az újságokban megjelenő szörnyű beszámolók - például az apa betegsége miatt saját otthonában megfagyott családokról - sem feltétlenül lágyították meg a tehetősek szívét. Az említett Országos Protestáns Árvaház egyik alapítója, a vasúti mérnök Theodor Biberauer számolt be egy levelében a házukban lakó egyik család tragédiájáról. A férj súlyosan megbetegedett, elveszítette a munkáját, orvost nem tudtak fizetni, otthonukból egy asztal és néhány szék kivételével minden a zálogházba vándorolt, mire a szomszédok tudomást szereztek róluk, már éheztek, a gyerekekkel együtt télen a fűtetlen szobában, a hideg padlón aludtak.29 A nagyvárosi névtelenség ugyan sokakat csábított, de a rászorulók számára komoly veszélyekkel járt. A kiegyezés után a gazdasági fellendülés sokakat magával ragadott, az 1873-ban bekövetkezett törést még az év rossz termése és az ennek következtében kialakult élelmiszerár-növekedés is tetézte, sokan elveszítették munkájukat a fővárosban, s hozzájuk vidékről újabb állást kereső tömegek csatlakoztak. A nagyváros csillogása, az új élet reménye és a morális értékválság a tehetősebb társadalmi rétegeket sem kímélte. Az új, polgári értékrendet és a régi világ úri mentalitását nem mindenkinek sikerült összhangba hozni. Sokan találták magukat a fővárosban az Arany által megénekelt „rangos koldus” szerepében, 324
