Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Tanulmányok: Város és művészet
mert túl előkelő helyen dolgozott. A nyelvváltás ugyanis nem érintette azonos mértékben a lakosságot. A nemesség, az értelmiségiek, közhivatalnokok, tisztviselők és a középosztályba sorolható egyéb, szabadfoglalkozású rétegek körében lényegében kötelezővé vált a magyar nyelv magas szintű ismerete: az illemtankönyvekben és a sajtóban elégszer leírták, hogy az ún. jó társaságba ez a belépő. Arany társaságában viszonylag ritkán beszélhettek németül, de az utcán a kispolgárok, egyszerű emberek (például a Duna vizét áruló asszonyok, a tejet hozó milimárik, a sváb falvakból beáramló kofák) szájából azért hallhatott bőven német szót. Maga is arról írt korábban, hogy a pesti utcát a por, a bűz és a német szó jellemzi. Az már más kérdés, mit takart a valóságban „a főváros megmagyarosodása’’ klisé, amit a véleményformálók olyan büszkén hangoztattak. Középosztálybeli családok körében a német írásbeliség nyomát ugyanis még a magukat magyarnak valló családok anyagában is legalább az első világháború végéig nyomon lehet követni. A tudatos nyelvváltás sikere sokban függött az illető nyelvérzékétől, még évtizedek múlva sem koptak ki a germanizmusok, egyéb grammatikai hibák a kézírásból, másoknak a magyar kiejtéssel gyűlt meg a baja.21 Budapest látványos magyarosodása nem az Öreg pincér keletkezésének idejére tehető, hanem a következő évtizedre, vagyis a költő ezt már nem érhette meg. Az öreg pincér által képviselt mentalitás előrevetíti a Mikszáthnál, Krúdynál, Márainál és Tormay Cécile-nél aprólékosan bemutatott sztereotípiát, az idők változásához alkalmazkodni nem képes budai kispolgár alakját. A vers másik érdekessége, hogy Arany a többi fővárosi témájú költeményéhez hasonlóan tudatosan választ szavakat a multikulturális gyökerekből táplálkozó, ún. pesti nyelv szókincséből.22 Arany János műveiben a fővárosi nemzetiségek, mint láttuk, legfeljebb említés szintjén jelennek meg, ezzel szemben a társadalom aktuális problémái, morális válsága sokkal jobban érdekelte. Baráti köréhez, fiához hasonlóan, elsősorban a korszerűsítésben, az általános műveltségi szint emelésében és a polgárosodás elősegítésében látta az ország felemelkedésének lehetőségét. Időskori költeményeinek alakjai azonban leginkább a fejlődés veszteseit mutatják be, akik a szép új városban, világban nem találták meg a helyüket, sorsuk tengődés vagy tragikus vég. A rendi keretek lebontásához vezető lépések és a kapitalizmus térhódítása a korábbi társadalmi rend fellazulását eredményezte, a várt pozitív hatások (például a mobilitás) mellett Nyugat-Európához hasonlóan itt is gyorsan mutatkoztak a negatívak is. Az életmód és a mentalitás hasonlóan gyors ütemű változása tovább fokozta a problémákat. Az emberek az egyháztól sem mindig remélhettek útmutatást, segítséget. A protestáns egyházak lassanként szakítottak a népegyház eszméjével, lelkészeik a liberális teológia gondolatától áthatva a hívők többsége számára érthetetlen teológiai kérdésekkel vagy politikával, a nemzet ügyeivel foglalkoztak. Az előttük sem maradt ismeretlen, hogy a felvilágosodás, a racionalizmus, a tudomány és a technika bűvöletébe került emberek nagy hányada elutasítja a vallást, s még- inkább az egyházakat. A nagyvárosi elesetteket felkaroló, angolszász világból érkező új irányzatok ugyan már a század közepén megjelentek Pesten, de az utolsó évtizedig csak egy kicsiny közösség, a Református Német Leányegyház tagjai cselekedtek ebben a szellemben, a többiek, ha tudtak róluk, gyanakodva figyelték őket. Árulkodó az a levél, amit Arany János Ballagi Mórnak írt. Ebben egy vidéki özvegy megbízásából érdeklődik „a pesti protestáns árva intézet” után, amelyről úgy hallotta, hogy ő az elnöke. Érezhetően bizonytalan, hogy 322
