Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Tanulmányok: Város és művészet
az 1690-es évekig vezette vissza gyökereit, és a szlovák közösségnél több főt számlált. Arany János Margitszigeten meglesett (Népdal, 1877), a ráckevei búcsúból16a Dunán felfelé hajózó szerbjei nemcsak Szentendrén éltek, hanem a budai Tabánban és nyomokban a pesti oldalon is. A fővárosi és környékbeli rácok mindig élénk kereskedelmet folytattak, a vidékiek, mint a versben, főként élelmiszereket hoztak a piacokra, kifelé pedig a helyi mesterek, üzemek termékeit vitték. A18. század első felében a két szabad királyi városból, Pestről és Budáról kitiltott zsidóság Óbudára települt át, onnan járt át kereskedni, leszármazottaikat azonban Arany korában már főként Pesten találjuk. A terjedelem nem engedi meg, hogy a városokban megtelepedett összes közösségre (például örményekre, cincárokra, görögökre stb.) részletesen kitérjünk. A 19. században, különösen az ipar és a kereskedelem fellendülése nyomán, újabb tömegeket vonzott: jöttek képzett szakmunkások a Habsburg Birodalom minden részéből, de különösen nagy számban (főként az Alföldről) napszámos munkára alkalmas magyarok. Annyi bevándorló élt a városokban, hogy a helyben születetteket már törzsökösnek tekintették.17 Senki sem lepődött meg, ha nem értett mindent. A kommunikációs problémák megoldásában nagy gyakorlattal rendelkezett a helyi közigazgatás, de az egyes ember is. A reformkor hangadói, különösen ellenzéki körökből, kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a magyar nyelvnek, melynek művelését hazafias kötelességnek tekintették. Egyre több olyan arisztokrata akadt, mint gróf Széchenyi István, aki hazája iránti elkötelezettségének bizonyítására felnőtt fejjel sajátította el a magyar nyelvet. Ahhoz, hogy valaki a mindennapi élet szintjén boldoguljon, a főváros egyesítése előtt nem kellett feltétlenül megtanulnia a másik csoport nyelvét, hiszen általában akadt közvetítő. A pest-budai németek és magyarok az együttélés következtében, ha többet nem is tudtak, de a mindennapi érintkezés során alapvető kommunikációra képessé váltak. Ez gyakran annyit jelentett, mint az öreg pincér nyelvtudása, aki húsz éve törte a magyart. Az egyesítés előtti években, 1849 és 1860 között a közigazgatás két nyelven, németül és magyarul folyt, az 1860-ban kiadott uralkodói parancs azonban végérvényesen a magyart tette meg a közigazgatás nyelvének, amit Pest városa ellenszegülés nélkül bevezetett. Budán - ahol az egyesítés idején is jóval nagyobb arányban laktak németek, a magyarság erősen kisebbségi helyzetben élt - az 1860- as rendelkezést, ahol lehetett, megkerülték. A nem magyar ajkúak asszimilációját később nagyban segítette, hogy az egységes főváros ügyintézési nyelve a magyar lett.18 A kiegyezés hatására elhárult a magyar nyelv és kultúra terjesztésének minden akadálya. A zömében magyar nyelvű értelmiség, a leginkább magyar nyelvű sajtó és színház, továbbá az iskolák mind hozzájárultak a magyar nyelv gyors térhódításához. Ennek tulajdonítják, hogy a budai német lakosság egyáltalán nem kényszerként élte meg a nyelvtanulást, sőt külön egyesületet alakítottak azzal a céllal, hogy a felnőttek számára ingyenes magyar nyelvtanfolyamokat tartsanak. 1880-ban azzal népszerűsítették az egyesületi tanfolyamokat, hogy a németajkú polgárok a magyar nyelv tanulásával nemcsak hazafias kötelességüknek tesznek eleget, hanem az államnyelv megtanulásával a saját érdekeiket is szolgálják.191880-ban a lakosság alig több mint felét tették ki a magyar anyanyelvűek, egyharmadát a németek és hat százalékát a szlovákok, vagyis Arany János öreg pincére ekkor még korántsem érezhette magát olyan árván, mint a versben.20 Legfeljebb azért tűnhetett valamiféle ottfelejtett zárványnak, 321
