Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények
2.4. A kiállítás tétje - az irodalmi muzeologia színre lép A 1957-59-es évkönyv tanulságai alapján megállapítható, hogy a szakág korai teoretikusai gondolati szinten képesek voltak különbséget tenni az „életmű mint társadalmi jelenség", az ezt közvetítő tematikus, problémaorientált tárlat és az „emlékmúzeum, emlékszoba” szoros életrajzi narratívát követő kiállítástípusa között.91 Talán a Petőfi Irodalmi Múzeum 1957-es Arany-kiállításának kialakításán is nyomot hagy ez a különbségtevés, mivel - a képeken jól láthatóan - csupán „szigetként”, mintegy idézőjelben alakítanak ki enteriőröket, s ezeket sem csupán az író tárgyaiból, hanem a korszakot vizuálisan reprezentáló tárgyakból. Mivel nincs az intézmény birtokában jelentős Arany személyéhez kötődő műtárgy, az 1957-es kiállítás - még inkább, mint a 2017-es - kölcsönzésekre épült. Az Arany-kiállításhoz hasonlóan teljességre törekvő kiállítások anyagát több országos gyűjtemény őrzi. Az eddig bevált gyakorlat szerint az Arany-kiállítást is ezek közös munkája hozta létre. A főrendező most is a Petőfi Irodalmi Múzeum volt: ő gondoskodott a helyiségek alkalmassá tételéről, a kiállítás gazdasági feltételeinek megteremtéséről, végezte a szervező munka dandárját: az ő gondja a kiállítás fenntartása, őrzése, propagálása. Négy intézmény volt segítségére: az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, a Nemzeti Múzeum Történeti Múzeuma és a Szépművészeti Múzeum. Az együttműködés ebben az esetben is példás volt. Ez nem utolsó sorban a kiállítás gyakorlati kivitelezésében is résztvett dolgozók érdeme.92 Baróti bevezető tanulmányának, akárcsak a konkrét tárlat elgondolásának fontos része, hogy a művészeti anyag válogatása a társintézményekből ne illusztratív, inkább asszociatív alapon történjen: Az elmondottakon az iparművészeti alkotások, így a bútorok, szőnyegek, sőt a kiállítás berendezését jelentő vitrinek, tablók és lámpák felhasználása esetében is érdemes elgondolkozni. Természetesen nem arra gondolunk, hogy a kiállítás termei a pozitivista műtörténet aprólékos igényeivel rekonstruálják az egyes korszakokra jellemző berendezési tárgyakat, a történeti stílusok érzékeltetésére egy-egy jól kiválasztott kép, szobor vagy bútordarab többet mond, mint a modern kiállítástechnikai megoldások alkalmazását is megnehezítő pedáns rekonstrukciók: nem másolásra, hanem olyan, művészeti intuícióval megtervezett újjáteremtésre gondolunk, mely az irodalmi kiállítás irodalmi jellegéről sem tereli el a figyelmet.93 Ezt a gondolatmenetet azért idéztünk bővebben, mert a tanulmánynak ez a része támaszkodik Keresztury egy 1954-es cikkére,94 és ez az elvrendszer, elképzelés látszik tükröződni a kiállításról készült tanulmányában is.95 Maga a megvalósítás, a kiválasztott irodalomtörténeti példák és a szakanyag lényegesen színvonalasabbnak láttatják a tárlatot, mint amilyen Baróti elgondolása,96 Keresztury leírásai egyértelműen közelebb állnak a mai irodalomtörténeti szóhasználathoz. Keresztury Dezső tanulmányában abból indul ki, hogy a „nem látványos”, vagyis a kevés kézenfekvő vizuális impulzust előhívó téma igazi kihívás és kiváló lehetőség arra, hogy az irodalmi múzeum bizonyítsa, képes kiállításain a témánál tartani a látogató figyelmét. 288
