Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)

Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények

Nemzetközi tapasztalat, hogy a múzeumokról általában megfogalmazott teóriák, tudománytörténeti s tudományelméleti, ideológiakritikai tételek rendszerint a múzeumok valóságos belső életétől független közegben fogalmazódnak meg, s ily módon többnyire nincsenek is különösebb hatással a múzeumokban folyó tényleges munkára. Mások írják és mások olvassák ezeket, nem a múzeumok szakemberei. Még inkább így van ez nálunk, ahol a muzeológia gyakorlati, technikai kérdések körében mozog, s a szórványosan jelen lévő múzeumelméleti gondolkodás független, főként művészetelméletileg közelítő - többnyire az intézménnyel rokonszenvező - teoretikusok nevéhez fűződik. Némi „átjárás”, kölcsönhatás egyrészt a múzeumtörténet terén, különösen egyes gyűjtemények társadalom- és művelődéstörténeti hátterének rekonstrukciójára törekvő munkák esetében tapasztalható, másrészt egy-egy kiállítás problémafelvetése vagy továbbgondolása minősíthető a múzeum lehetőségeit elvontabb síkon is érintő kísérletnek. [...] A múzeumok főleg konkrét kiállításaik révén kerülnek a frontvonalba, vagyis a gyakorlati muzeológia és a szélesebb társadalmi nyilvánosság rajtuk keresztül szembesül egymással, ami óhatatlanul előbb-utóbb az alapkérdések újragondolását váltja ki a múzeumokon belül is.83

Az irodalmi muzeológiai alaptémák, felvetések állandóságára érdekes példa egy azonosság a 2017-es és 1957-es Arany-kiállítás koncepciójában. Mindkét tárlat alapfeltevése, hogy lehetséges kapcsolatot teremteni korabeli hazai képzőművészeti és irodalmi témák, művészi, kompozíciós kérdései között, ezek az összefüggések bemutathatok.84 Keresztury egy francia teoretikusra hivatkozva veti fel a párhuzam lehetőséget:

Úgy hisszük azonban, hogy a képzőművészeti alkotásoknak az irodalom szemléltetése céljaira való felhasználása nem szorítkozhat pusztán az illusztrációkra.

Azt a nehézségünket, hogy kevés a kongeniális illusztráció, könnyen áthidalhatjuk, ha az eddiginél merészebben alkalmazzuk az irodalom és a művészetek összehasonlító történetének egyébként sok vonatkozásban még tapogatózást jelentő szempontjait.85

Az irodalmi múzeumok sajátságaira vonatkozóan ez a felvetés nem sokban különbözik a ma talán legtöbbet idézett muzeológiai tankönyvnek, Friedrich Waidacher művének e szakágról szóló megállapításaitól.86 Meglátása szerint minden muzeológiai osztályozás relatív, „mivel tiszta és abszolút formában például egy történeti múzeum csak az uralkodó, kiemelt, meghatározó, és fontos szaktudományos tartalom szempontjából létezik, mert egy történeti múzeum ezzel egyidejűleg többek között természettudományi, művészi, gazdasági-technikai szakelemeket tartalmaz."87 Vagyis bármennyire is a „művészeti múzeumok" kategóriájába szokás sorolni az irodalmi muzeológiát88 - művelői nagyon korán rájönnek, hogy az élményszerű interpretációhoz határátlépésekre kell készülniük, a vizuális hatás eléréséhez szükség van képzőművészeti gyűjteményre.89 Ennek köszönhetően nagyon korán elkezdődik az archiváló funkció (kézirat-könyvtár) egybeolvadása a művészeti anyag gyűjtésével. A későbbiekben ez az együttállás mind a gyűjtésben, mind a publikálásban számos speciális területet, műfajt hoz létre: az irodalmi tartalmak vizualizációjának tudományos kutatása során megszületik a fotótéka, az ikonográfiái sorozatok, a hagyatékokról szóló tanulmánykötetek, a tárgykatalógusok.90 Minden bizonnyal innen eredeztethető a művészeti gyűjteménynek és a kiállításrendezésnek a Petőfi Irodalmi Múzeumban is évtizedekig fennálló szervezeti szimbiózisa.

287