Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Katalógus: Önarcképek, álarcok
Az irodalom területén az emlékezetben tartás, a megőrzés műveletét a kánon szöveg- korpuszának életben tartásával szokás összekapcsolni. Ebből a nézőpontból az irodalmi kiállítások elsődleges célja az olvasási készség növelése, a tárlat főszereplőjének életműve iránti figyelem felkeltése. Egyfajta sikerjelzőnek tűnhet, képes-e ezt a feltételt teljesíteni. László Ferenc értő kritikájában is ez az elképzelés köszön vissza: A legnemesebb szándéktól vezérelt és egyszersmind példás didaxisú, magas szakmai színvonalon kivitelezett túlspilázással fölmutatni Arany Jánost, a maian sokarcú, poszt-posztmodern fenomént. A tárlat ráadásul nemcsak gazdag és változatos, de túlnyomórészt meggyőző is, így még az sem kizárt, hogy hatására többen és többet olvassuk majd Arany verseit és prózai dolgozatait - akkor pedig minden túlspilázás fényes igazolást nyerhet!13 A szöveguniverzumba való invitálás célkitűzése mellett azonban nem lebecsülhető egy másik, ettől jelentősen eltérő igény sem, mely - a történeti kutatás specifikumainak megfelelően - a legfrissebb kutatási eredmények „fogyasztható módon való” prezentálását várja egy országos szakmúzeumtól a mindennapi történeti gondolkodás, „a társadalom emlékezetének” mintázataival szemben. Ez a várakozás elsősorban annak a véleményformáló látogatói csoportnak az irányából érzékelhető, amely maga is a kultúraközvetítés, a kutatás, az oktatás, a média különböző szintjein tevékenykedik. Ezeket a nézőket többségükben inkább irritálja, mintsem vonzza az érzelmi alapú, „kultikus” bemutatás, ők a problémaorientált megközelítésre érzékenyek, a magas művészi-történeti értékekre, műtárgyakra építő narratívákra. A múzeumi reprezentáció e közeg számára a közösségi tudásátadás egy olyan formája, amelynek feladata a közösségi emlékezetben tartás mellett elsősorban új ismeretek, nézőpontok felrajzolása. Az emlékkiállításnak tehát a hagyományos ismeretátadás keretei közül kilépve egyszerre kell párbeszédbe kerülnie különböző látogatói csoportokkal. „Emléknyomot” hagyni egy téma, egy szövegkorpusz, egy szerző (mint virtuális emlékezethely) életben tartására, emlékezetének generációs megújítására legsikeresebben a populáris kultúra eszközeinek, felületeinek, ritmusának alkalmazásával, integrálásával lehet. Az Önarckép álarcokban című tárlatban ezért nincs például „előíró jellegű” látogatói útvonal: a kiállítás elvárja a nézőtől, hogy saját döntései, érdeklődése mentén haladva alkosson egyéni véleményt. A kiállítás egy másik bírálóját idézve: •MAIT K ír i<: K e1:. Az eredeti, gael mértéken f /oraA/bfifor FÁBIÁN--------------------------------------------•& ——-------------------f )ír/,u>r/^A' (' AÖ/rf. Hl' IL\N, 18 3 5. ^ / f h / n/A/f Kat. 27. A nemzeti kultúra nem érinthetetlen tárgy, egy korona a Parlamentben, nem a Szent Jobb és más hasonló tisztelni és álmélkodni való fétisek előtti hódolat, hanem olyan folyamatos kulturális gyakorlat, amely arra kényszerít, hogy valamit feladjunk a magától értetődőség és buta bólogatás szokásaiból. A nemzeti kultúrához hozzátenni, elvenni, átírni minden nemzedékek joga, s a PIM most igazán remekül élt ezzel.14 27
