Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények
meg helyüket" (lásd például a szülőház, a dolgozószoba, az „itt élt, itt halt meg” logika szerint szerveződő irodalmi emlékhelyeket). Ezeknek a tértípusoknak különösen meg kell küzdeniük a látványképzés nehézségével, hiszen - és ebben Sophie Forgannak a Darwin-emlékház kapcsán megfogalmazott állításaira támaszkodom - a személyiségek köré szerveződő tereknek egyszerre kell atmoszférát teremteniük (mint kihívást kell bennük érzékelnem, milyen lehetett Arany környezetében élni, dolgozni) és egyben változatos látogatói élményre spekulálniuk.6 Ezzel ott is vagyunk annál az Arany János esetében szintén nagy hatástörténettel rendelkező problémánál, hogy mennyire lehet izgalmas az az Arany, akiről hosszú idő óta tudjuk, hogy szemérmes, visszahúzódó, társaságot kerülő, ráadásul a közízlést sértő betegségtől szenved.7 Az emlékmúzeum éppen abból indulna ki, amit az Arany-életrajzok általában tagadnak: hogy a személyiségnek önértéke van, a személyiség maga a kifutó-gazdaságtan központi valutája. Izgalmas kérdés számomra, hogy mennyire sokan vetették fel az évforduló kapcsán Arany visszahúzódó személyiségének problémáját. Ami éppen azért nagyon fontos jelenség, mert - amint S. Varga Pál több elemzésében, többek között a költő halálának 120. évfordulója alkalmából rendezett PIM-kiállítás katalógusában is kifejtette8 - Arany már ahhoz a generációhoz tartozik, melynek alapvető tapasztalata a modern szubjektum szabadsága, a keresztény üdvtörténeti narratívumtól való függetlensége. Arany epikájában ennek a szabadságnak olyan értelmezését adja, mely a keresztény integráló nagyelbeszélést nemzeti nagyelbeszélésre próbálja felcserélni. Amikor pedig ez nem sikerül neki, akkor nyúl a nyelvi tudat, a nyelvi emlékezet által biztosított, részeiben hozzáférhető kollektív világhoz. Saját történetét folyamatosan a nemzeti történelem mögé próbálja csúsztatni. Az emlékmúzeum feladata pedig, hogy ezt a saját történetet mutassa meg - lehetőleg úgy, hogy hiteles és attraktív maradjon. A magyar irodalmi muzeológiának van válasza arra, hogy ezt a kettősséget miként lehetne feloldani: az irodalmi emlékhelyekkel való foglalkozás a kultuszkutatás módszertana felől kapott erős lökést a kilencvenes években, s ez a háttér feltételezte, hogy az emlékmúzeumot szentélyként értelmezték. Praznovszky Mihály abból a megállapításból kiindulva, hogy maga is „tevőlegesen vett részt effajta kultuszhelyek szakrális módszerű berendezésében”, miközben „nem tudott róla, hogy mit tesz", eljut az irodalmi emlékhely kortárs szerepdefiníciójának lehetetlenségéig.9 Ő azt állítja, hogy a kultikus-szakrális megközelítés - mely az irodalmi relikviák világi ereklyeként való értelmezésének keretét is adja'0 - amiatt nem lehet követendő út, mert a látogató esetében egyre inkább hiányzik az a kulturális tudás, általános műveltség, az irodalmi élet szereplői iránti rajongás stb., mely érthetővé tenné a kultuszt magát. A múzeumparadigmák talán segíthetnek a választható lehetőségeket illetően. Frazon megközelítésében négy nagy típusa, metaforája létezik a kortárs (magyar) múzeumoknak: ezek a kronológia (az időrend mint paradigma), a kulissza (a színház mint paradigma), a panteon (az emlékpark mint paradigma), a könyv (az olvasás mint paradigma), legvégül pedig az emlékmű mint paradigma.” A kronológia-típusú bemutatás kettős jellemzője, hogy a tárgyakat egyfajta történelemkönyvként helyezi elénk, illetve, hogy ereklyeként, kincsként kezeli őket, s leggyakoribb olyan kultikus múzeumok esetében, melyek a kollektív identitás szempontjából fontos tájékozódási pontok (lásd például a nemzeti múzeumokat). A kulissza típusú 262
