Vaderna Gábor (szerk.): Önarckép álarcokban. Kiállításkatalógus (Budapest, 2018)
Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények
koncerthez, illetve az uni- és multilaterális tömegmédiumokhoz képest a múzeumok demokratikusan hozzáférhető intézmények, és lehetővé teszik az azonnali, személyes részvételen alapuló tudásfeldolgozást (a múzeumban találkozni lehet a tudás letéteményesével, a muzeológussal, a gyűjtővel, a kurátorral, de egymással, látogatók között is lehet alakítani a kommunikációt). Ezekkel a tulajdonságokkal az oktatás is rendelkezik, ám a múzeum még az egyre inkább piacosodé oktatásnál is direktebb módon részese a gazdasági folyamatoknak. Autentikus és tudományosan garantált nívójú tárgyakat tesz pénzért hozzáférhetővé, illetve a köz pénzét eredeti tárgyak megvásárlására és megfelelő kontextualizálására használja. Az „új muzeológiának” nevezett irányzat pedig egy olyan múzeumfogalmat terjesztett el, mely meg akarja mutatni saját tudományos erőforrásait: a kiállítás, a gyűjtemény létrejötte kapcsán működő kételyt, elméleti, gyakorlati megfontolásokat. Ahogyan Frazon Zsófia fogalmaz: egy »magára valamicskét is adó« múzeum ma már beillesztheti kiállítási praxisába e módszertani változások [ti. az interpretáció és reprezentáció helyére rámutató módszertani fordulatok] tanulságait, a legkülönfélébb tudások, alkotók és kijelentések diszkurzív elrendezésével - a tudás- és kultúrateremtés monopolintézményeitől kezdve a privát szcénán át az alternatív szcénáig terjedően. így teheti láthatóvá saját tudományos, kulturális és társadalmi szerepét és helyét, és válhat a társadalmi nyilvánosság nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen helyszínévé.3 Az egyszerre transzparens és demokratikus kommunikáción alapuló új muzeologia trendjét és megfontolásait az elmúlt időszakban kiegészítette az a folyamat, melyet Marie Riegels Melchior „kifutó-gazdaságtannak” (catwalk economy) nevezett: ennek értelmében a tárgyakat divatosan kell megmutatni - a látványképzés olyan kortárs formái szerint, melyek nem ártanak a tárgyak hitelességnarratívumának.4 Legyen tehát ez a három értékmérőm a továbbiakban az Arany-kiállítások áttekintésében: mennyire képesek transzparenssé tenni a múzeum és a gyűjtemény kialakulásának logikáját (1), mennyire képesek dialógust kezdeményezni a látogatóval (2), illetve mennyire képesek látványban korszerűek lenni (3). A múzeumi intézményrendszer egészét érintő átalakulási folyamat sajátos belátásokat teremtett az irodalmi muzeologia területén. Érdemes tehát előbb az irodalmi múzeum intézményformájának megértésére kísérletet tennünk, majd pedig a választható múzeumparadigmákat szemrevételeznünk az irodalmi emlékhely perspektívájából. Friedrich Waidacher klasszikus muzeológiai összefoglalójában beszél arról, hogy a muzeologia tárgya nem a múzeum, hanem a múzeumi viselkedés maga, az a viselkedés, mely az ember és a valóság között speciális tárgyak kiválasztásával és megőrzésével kapcsolatos sajátos megismerő és értékelő viszonyt létesít. Ez az ún. muzeáljelenség, melynek értelmében „az ember egyes kiválasztott tárgyakat meghatározott tényállások tanúbizonyságaiként annyira fontosnak tart, hogy azokat az időben korlátlanul megőrizni és a társadalom felé közvetíteni kívánja”.6 Az emlékmúzeum tehát a muzealitásnak az a sajátos formája, mely egy személyiség legitimáló ereje folytán tart különleges jelentőségűnek tárgyakat, s azok kiválasztására, hitelességére az adott személyiség aurája a garancia. Ezek a múzeumok tehát élettörténeteken alapszanak, fontos jellemzőjük, hogy valamilyen narratíva szerint az adott egyén életrajzában „találják 261
