Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)

Interjú Zsámbéki Gáborral

korunk különösképpen láttatná, hogy mennyire növekszik azoknak a száma körülöttünk, tán közöttünk is, akik harmincöt éves korukra, akárcsak Ivanov, kiégnek. Ha volt is bennük puskapor, ha volt bennük kezdeményezőkészség, egyéniség, valamit akarás, azok ekkorra elfásultak, elporladtak, jelentéktelenné váltak. Maga az ember reagál ugyan a dolgokra, de keveset akaróvá, keveset kezdeményezővé válik. Egyébként a negyedik felvonásban, Lebegyev felkínálja a magyarázatot Ivanovnak, azt mondja: Tudod mit, téged a környezeted tett tönkre. Butaság, Pása, butaság, mondja Ivanov, aki semmit sem akar leegyszerűsíteni. Alkatából is következik, a könnyű megoldások elleni tiltakozás, ez a kulcsa a Surával való szerelmi jelenetnek is.

A manó a Katona nyitóelőadása volt, és persze megint volt benne valami szándék. Ez lényegében egy ritkán játszott Csehov-darab, hiszen a Ványa bácsinak egy korai változata. Az, hogy korai változat, azt jelenti, hogy a darab legnagyobb része, tehát számos jelenet teljesen azonos a Ványa bácsiban és A manó ban. A különbség elsősorban a kifutásban, a végkifejletben van, és néhány szereplő más névvel, vagy némileg más karakterrel szerepel A manó ban. Egészében azt lehet mondani, hogy A manó egy lágyabb mű, mint a Ványa bácsi. Az igazság az, hogy nekünk annyira jókedvünk volt, annyira örültünk az új színháznak, főképpen örültünk egymásnak, hogy együtt fogjuk csinálni, hogy ehhez az általános hangulathoz a Ványa bácsinál jóval megengedőbb és derűsebb darab ideálisnak tűnt. Nagyon furcsa, hogy lágyabbnak hívom A manót, miközben a különbségek egyike az, hogy a Ványa bácsiban Ványa a darab végén is életben van, A manó ban pedig meghal, tehát az öngyilkosság sikeres. Igen, de a vége, ahol a doktor és Szonya összejönnek, az mégis valami reménykeltőbb és feloldóbb zárás, mint a Ványa bácsié. Abban az évben (1982), talán abban az évben volt utoljára minisztériumi megbeszélés az évadról.

Talán ma már az emlékekből is kihullik az, hogy a színházak az évad végén egy beszélgetésen vettek részt a minisztériumban, ahol vagy megfeddték, vagy megdicsérték őket, vagy is-is. A manó esetében még volt egy ilyen. A Katonából Székely és én voltunk ott ezen, a minisztérium részéről azonban már nem élnek azok, akik ott ültek, ketten, ezért nem is érdemes bántani őket, meg talán nem is lenne ilyen egyértelmű az ő megítélésük. Hogy a dolog azonban hihetetlenül felháborító volt, az biztos. Mert abban az egész különös, három szereplős játékban, amely egyfelől a színházi alkotók, akik mindig szerettek volna elhelyezni valamiféle üzeneteket az előadásokban; másfelől a színházi közönség, amely egyre kiműveltebb lett és egyre értőbben kapta el ezeket az üzeneteket; és a har63