Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)
Interjú Zsámbéki Gáborral
A Madách Színház előadásáról az volt a benyomásom, hogy Gábor Miklósnak mindig nagyon határozott elképzelése volt a saját szerepéről, és nem telesen egyezett azzal, amit Ádám Ottó gondolt, tehát nem teljes mértékben a rendezői gondolkodás valósul meg Trigorin esetében, hanem inkább, amit Gábor Miklós gondolt. Az Ivanov mindig az egyik kedvenc darabom volt, már a főiskolán, tán harmadéves koromban rendeztem az első felvonást belőle, és akkor sem akárkik játszottak benne. Például Sarah Abramson asszonyt, a feleséget Ronyecz Mari játszotta, még főiskolai hallgatóként persze. Nagyon vágytam mindig az Ivanovot rendezni, és 1970-ben láttam Otomár Krejca előadását Prágában. Már akkor is kevés szó esett Otomár Krejcáról, most meg már egyáltalán nem esik róla szó. Ö, azt hiszem, mindenféleképpen jelentős színházi ember volt, a Csehov-inter- pretációk történetében pedig különlegesen lényeges. Ezt a bizonyos Csehov-po- lifóniát talán ő jelenítette meg a leghatározottabban. Az ő előadásaiban, például az ő Ivanovjában, minden szereplő az elejétől a végéig a színen volt. Ez egy egészen rendkívüli előadás volt, nem sokkal a Divadlo Za Branou (Krejca színháza) végleges bezárása előtt - politikai okokból zárták be - láttam két előadást. Annyira erősen hatott rám, hogy amíg úgy éreztem, hogy ki nem megy belőlem, vagyis hét évig, nem voltam képes az Ivanovhoz hozzákezdeni, bármennyire szerettem. A Krejca-előadásnak Svoboda tervezte a díszletét. Egy kerítés volt körben, félkör alakban, ezen belül voltak a szereplők. Jegoruska, a szolga, Ivanovnak egy másodpéldánya lett volna, de csak egy ösztönlény. Időnként megpróbált átjutni a kerítésen, nekirohant szűkölve, vergődve. Soha nem sikerült keresztüljutnia. Az előadás meglehetősen nyilvánvalóan a cseh értelmiség befogott és menekülésre képtelen helyzetéről és állapotáról szólt. Úgyhogy meg lehetett érteni, hogy miért zárták be a színházat. Ugyanakkor ez a krejcai módszer például olyan káprázatos megoldásokat jelentett, hogy összemontírozta a feleség, Sarah Abramson asszony temetését, és az új szerelemmel, Surával való esküvői előkészületeket. Tehát elindult valamiféle rituálé, ami egy temetésé volt, és az kezdett lassan átalakulni egy esküvői szertartássá. Úgyhogy mindenképpen elementáris előadás volt. Ennyit arról, hogy miért csak ’77-ben rendeztem az Ivanovot, még mit sem tudva arról, hogy nagyon rövid időn belül el fogom hagyni a kaposvári színházat. 61
