Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)
Interjú Zsámbéki Gáborral
Interjú Zsámbéki Gáborral a Sirály 1971-es kaposvári rendezése kapcsán, készítette Lakos Anna 2017 novemberében 1971-ben nyitottuk meg a kaposvári színház évadát a Sirállyal, és ugyanebben az évben ugyanezt tette Szolnok Székely Gábor rendezésében, majd az évad során a Madách Színház is bemutatta a művet. Ez egy különös egybeesés volt. Nem emlékszem arra, hogy Székellyel mi egyeztettük volna, vagy egymástól átvettük volna az ötletet. Talán mi mindannyian külön gondoltuk, hogy ideje egy Sirályt csinálni, és mivel Kaposvárott éppen egy új vezetés indult Komor István igazgatásával és az én főrendezőségemmel, ez afféle ars poetica kívánt lenni. Kaposvár esetében már csak azért is, mert addig hagyományosan mindig zenés darabbal nyílt meg az évad, és a közönség ehhez volt hozzászokva. Tehát némi rizikó volt abban, hogy Csehovval kezdtünk, de mi szándékosan jelezni akartuk, hogy másképp képzeljük el a színház műsorát is. Annak eldöntése külön érdekesség volt, hogy melyikünk rendezze az előadást, Komor vagy én. Joggal gondolhatta volna, hogy új igazgató lévén a nyitó előadás rendezése őt illeti meg. Csakhogy nem ilyen ember volt. Egyike volt a legjobb humorú, legnyitottabb, legnagyvonalúbb embereknek, akikkel én a színházi életben valaha is találkoztam. Mélyen jellemző rá az az ajánlat, hogy különböző sportágakban mérjük össze a képességeinket, és a győztesé lesz a rendezés joga. Ez már csak azért is hihetetlennek tűnt, mert nagy korkülönbség volt kettőnk között, tehát nem azonos esélyekkel indultunk, ráadásul csupa tréfás feladat volt, nem valóságos sportok. Egyszóval így rendeztem a Sirályt. Azt hiszem, minden színházi ember tűzbe jön a Sirály emlegetésekor. Mindenki, aki rendezte a Sirályt, és számos rendező, aki nem, dramaturg meg drámaíró igen erős és nagyon egyedi elképzeléssel és főleg elemzéssel áll elő, hogyha a Sirályról van szó. Ezek az elemzések pedig nagyon széttartóak és legtöbbször egyáltalán nem emlékeztetnek egymásra. Én úgy éreztem, hogy ez a darab arról szól, hogy a művészet milyen helyet foglal el az életünkben. Azokéban, akik tevőlegesen csinálják. De legalább ilyen érdekes, hogy milyet azok életében, akik nem hoznak létre műalkotásokat, csak megfigyelők, érdekli őket a művészet, vágynak utána... Hogyan mérik a saját életüket a művészeti alkotások54
