Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)

Interjú Zsámbéki Gáborral

hoz, azok életéhez, akik a művészettel foglalkoznak. Vagyis úgy képzeltem el, hogy van a középpontban egy kör négy szereplőből: Arkagyinából, Trigorinból, Trepljovból és Nyinából. Ők négyen azok, akik valamilyen módon, régebben, vagy éppen belekezdve, de művészeti alkotásokat hoznak létre, vagy akarnak létrehozni. És megfigyelhetjük a művészet hatását a körülöttük lévő szereplők szinte mindegyikének életére. A legtöbben vágyakoznak rá, magasabb rendű dolognak tekintik a saját közepes, unalmas vagy éppen befulladt mindennapjaikhoz képest. És ez így van a különlegesen intelligens Dorn doktor esetében, aki egy pillanatban elárulja, hogy ő is szeretett volna alkotóművész lenni; ahogyan az ostoba, kellemetlen és agresszív Samrajev nagy emlékei mind színházhoz kötődnek, és bármilyen - jellemzően - ostobák is azok az emlékek, amelyeket elmesél, mégis a leghatározottabban jelzik a közönség egy bizonyos típusát, és azt is, hogy mennyire fontos tud lenni - egy nem túlságosan kiváló ember esetében is - a művészi emlékek hatása. Egy ilyen furcsa érintettsége van Másának is. Többször rendeztem a Sirályt, és mindig úgy éreztem, hogy Mása az az ember, aki nem a saját életét éli, hanem megpróbál egy érdekesebbet és romantikusab- bat elképzelni magának, és folyton azt erőlteti: ennek nemcsak azok a jellemző pillanatai, ahogy a darab elején Medvegyenko - némileg ingerülten Mása öltözködése miatt - azt kérdezi, hogy „Miért jár maga mindig feketében?”; hanem az is, amikor a Trigorinnal való búcsúzásnál Mása mindent elkövet azért, hogy saját magát olyan figyelemre méltó szereplővé tegye, aki majd beleég Trigorin emlékezetébe, esetleg majd meg is jelenik valamelyik művében mint egy különös és érdekes alak. Tragikus sors az olyan, amikor valaki nem tudja elfogadni a saját egyéniségét, és élni a saját életét, hanem állandóan egy másikat próbál építeni és folyton kidolgoz valamit. Többnyire valami számára elérhetetlent, ilyen ebben a darabban Trepljov, vagyis a Kosztya iránti szerelem. De a legtöbben valahogyan emlegetik a művészeteket, mint Medvegyenko is, akinek igen mulatságos elképzelése van arról, hogy a művészetnek mi lenne a dolga, de a saját helyzetéből teljesen érthető elképzelések. Nos, hát leginkább ez érdekelt és még valami. Az a háború, ami az Arkagyina-Trigorin és a Trepljov-Nyina páros között zajlik. Ez nem egy kimondott háború, annál is inkább, hiszen a személyes viszonyaik egészen máshogy alakulnak. És végül is nem is generációk közötti harcnak kell tekinteni, bár a leggyakrabban így rendezik a darabot. Ha egy rendező hozzákezd a Sirályhoz, akkor többnyire azt szokta eldönteni, hogy a szereplők közül kivel rokonszenvez, és kiket tart ellenszenvesnek vagy ellenségnek. így aztán igen gyakoriak az olyan megoldások, ahol az újat hirdető Trepljovnak különösképpen az első felvonásbeli, a létező és unalmas színhá55