Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)

Lakos Anna: Kortársunk Csehov - Milyen gyorsan telik az idő! - a kiállítás szövege

A NEGYVENES ÉVEK VÉGÉIG A VÍGSZÍNHÁZBAN BEMUTATOTT CSEHOVDARABOK: Leánykérés 1903; Ványa bácsi 1920; Három nővér 1922; Ivanov 1923; A cseresznyéskert 1924; Három nővér 1947.

A NEMZETIBEN JÁTSZOTT MŰVEK: A medve (1901); Sirály (1930); A medve és a Dohányzás ártalmasságáról (1945)

írt a Csehov-előadásokról, hanem többek között a Három nővért az ő fordításában mutatta be a Vígszínház Jób Dániel (1880-1955) rendezésében. Már zajlottak a próbák a Vígben, amikor Jób hírét vette, hogy a Moszkvai Művész Színház ezzel a művel vendégszerepei Berlinben, azonnal odautazott, hogy megnézze az előadást. Leginkább az alakítások lélektani hitelessége és a társulat összjátéka fogta meg. Jób 1922-es rendezése az orosz előadást követte. Peterdi Nagy László írja, hogy a kritikák szerint „az előadás mégis egységes hangulatot árasztott, s ez az »orosz ősz vigasztalan melankóliája«, az »élet avar illata volt«.” (Peterdi, im. 92. o.)

Csehov nagy drámái elsősorban a Vígszínház stíluskörébe tartoztak: ezekben az előadásokban a lélekrajz, az alakok belső életének oldaláról közelítették meg a szerző műveit, követve a Moszkvai Művész Színház hagyományait.

Az első Sirály bemutatóra 1912-ben került sor a Várszínházban, Feld Irén társulatának előadásában. Ezt követően Sztanyiszlavszkij nagy tisztelője, Hevesi Sándor (1873-1939) rendezésében mutatták be a Nemzeti Kamaraszínházában 1930-ban. Hevesi „a fiatal lázadóval szemben Trigorinban a hivatásos művészt, a felelős és megbízható szakembert kereste.” (Peterdi, im. 228.0.) A kritikusok, többek között Kosztolányi Dezső is, tartózkodva fogadták az előadást.

„Mi történik itten? Mindenki boldogtalan, mindenki vágyakozik, mindenki szeret és mást szeret, mint aki őt szereti. Nyáron, egy vidéki birtokon, a tó mellett - a boszorkánytó mellett - fél-emberkék találkoznak egymással. Az élet gyönyörű. De ők folyton sóhajtoznak, sopánkodnak, hogy milyen szomorú, milyen unalmas. Sírnak és ásítoznak. A nézők sírnak, de nem ásítoznak.” (Kosztolányi Dezső: Sirály Üj Idők, 1930/7, 205. o.) A kritikai ellenszenvnek azonban nem feltétlenül az előadás volt az oka, hanem inkább az, hogy Miklós Andor, Az Est és csaknem minden fővárosi lap tulajdonosa és kiadója nem vette jó néven, ha valaki a Vígszínháznak konkurenciát jelentő darabot dicsért (felesége, Gombaszögi Frida ugyanis ott játszott).

14