Lakos Anna (szerk.): Kortársunk Chehov. Milyen gyorsan telik az idő! (Budapest, 2018)

Válogatás Csehov levelezéséből

és sajnálom, hogy nem ismerte két-három évvel ezelőtt. Most búskomor, hallgatag, most nem dolgozik, de azelőtt... ó, milyen nagyszerű ember volt!”(I. felv. 7. jel.) A múltja ragyogó, akárcsak a legtöbb intelligens orosz emberé. Nincs, vagy alig akad olyan orosz úr, meg egyetemet végzett ember, aki ne dicsekedhetne múltjával. A jelen mindig rosszabb a múltnál. Miért? Azért, mert az orosz igazságának van egy különös sajátossága: gyorsan felváltja az elcsigázottság. Alighogy kikerült az iskolapadból heveskedve, erejét meghaladó terheket vesz magára, egy időben foglalkozik iskolával, a parasztokkal, az ésszerű gazdálkodással, a Vesztnyik Jevropi-val, szónokol, egyik beadványt a másik után küldi a minisztereknek, harcol a gonosszal, tapsol a jónak, szerelme sem egyszerű, vagy olyan hétköznapi, hanem feltétlenül kékharisnyába, lelki betegekbe vagy zsidólányokba, sőt néha prostituáltakba szeret bele, akiket megment, és így tovább és így tovább... De alig élt harminc-harmincöt évet, már fáradtságot és unalmat érez. Még alig nőtt ki a bajusza, máris ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti: „Ne nősüljön meg barátocskám... Higgyen az én tapasztalatomnak.” Vagy pedig: „Lényegében mi is az a liberalizmus? Magunk közt legyen szólva, Katkovnak gyakran igaza volt.” S most már képes elvetni a megyei önkormányzatot, és ésszerű gazdálkodást, magát a tudományt és a szerelmet... Az én Iva- novom így szól az orvoshoz (I. felv. 5. jel.): „Maga, kedves barátom, csak tavaly végezte az egyetemet, még ifjú és vidám, de én már harmincöt vagyok. Jogom van ahhoz, hogy tanácsot adjak magának...” Ilyen hangnemben beszélnek ezek az idő előtt elfáradt emberek. A továbbiakban tekintélyt parancsolóan, sóhajtozva így tanácsolgat: „Ne vegyen el ilyen meg amolyan nőket (lássa az egyik fenti idézetet), hanem válasszon ki magának valami rendeset, szürkét, feltűnő szín nélkül, felesleges hang nélkül... Általában az egész életét építse a sablonra. Minél szürkébb és egyhangúbb a háttér, annál jobb... Az, az élet, amit én átéltem - ó, milyen fárasztó!... Ó, milyen fárasztó!”

A testi fáradtság, meg az unalom érzése sem döbbenti rá, hogy mi történik vele, és mi ment benne végbe. Elszörnyülködve mondja az orvosnak (I. felv. 3. jel.): „Ön most azt mondja nekem, hogy a feleségem nemsokára meghal, és én nem érzek sem szerelmet, sem sajnálkozást, csak valami ürességet, fáradtságot... Aki ezt kívülről nem nézi, valószínűleg úgy látja, hogy az szörnyűség, és én magam sem értem, mi történik a lelkemnek.” Ha szűk látókörű és rosszindulatú emberek kerülnek ilyen helyzetbe, rendszerint minden bajt a környezetre hárítanak, vagy pedig a felesleges emberek és a Hamletek közé sorolják önmagukat, és ezzel meg is nyugszanak. De Ivanov, ez az egyenes ember nyíltan kijelenti a doktornak és a közönségnek, hogy nem érti önmagát: „Nem értem, nem ér99