Borbás Andrea: Tükör és kancsó. Képeskönyv Szabó Magda születésének századik évfordulójára, a Petőfi Irodalmi Múzeum Annyi titkom maradt… című kiállítása alapján (Budapest, 2017)
Mások vallomásainak tükrében
Iviások vallomásainak tükrében Kunfajta, nagy szemű lány volt, csak nagy szeme ferde, macskavágású, egyébként kicsi, kecses; úgy járt a rongyos, romos, éhező városban, mint egy pompás öntörvényű macskaféle, aki szépségét, tisztességét, eleganciáját minden körülmények között megtartja. (Nemes Nagy Ágnes: Kunfajta, nagy szemű lány volt, „Majd ha megfutottam útjaimat”, 36.) Szabó Magda lírikusi eszménye a tökéletesen átvilágított, végsőkig kiaknázott én. Oly mélyen vágyik elmerülni önmagában, amilyen mélyen csak lehet, olyan maradéktalanul akarja megvallani mély titkait, hogy minden szemerjük költészetté váljék. (Kardos László: „Neszek”, „Majd ha megfutottam útjaimat”, 41.) Vele kapcsolatban le lehet írni, ami amúgy gyanús dicséret: jótollú. (Ápoltan ír, akartam írni, arra célozva, hogy ápolja a nyelvet, de ez így meglehetősen kórházosan hangzanék.) Szórakoztatóan tud írni, jó ritmusban, váltani hogyan, mikor: tudja nagyon. Valahová, ide, beszúrni: Szókincs. Sok szót ismer. Talán így: Szabó Magda közel van a nyelvhez, a magyar nyelv nagy használója. (Esterházy Péter: Az „Ókút”-ról, „Majd ha megfutottam útjaimat”, 47.) Lennél kicsit jelentéktelenebb, édesem. Csak árnyalattal műveletlenebb. [...] Kivált izgat benned a teológia doktora, aki mellesleg vagy. (Lakatos István: Valami a képzeletről, „Majd ha megfutottam útjaimat”, 39-40.) Szabó Magdával én akartam interjút készíteni, mert nem találtam más ürügyet arra, hogy legalább egy kicsit a közelébe férkőzhessek és beszéljek vele. [...] Akkori beszélgetésünknek bizonyára volt valamilyen személyes íze, szintje, szinte elképzelhetetlen, hogy ne lett volna. Erre azonban ma már, sajnos, nem 85
