Vaderna Gábor (szerk.): „Egyszóval… a költészet”. Arany-verselemzések (Budapest, 2018)

Szilágyi Márton: Arany János (1817-1882)

igen gyakori írói vállalkozás - a szó közgazdasági értelmében is. Az ekkortájt újraalakuló sajtópiacon számos új laptípus jelent meg, s számos író próbált meg az erősen nyomtatott sajtó világában szerencsét próbálni. Láttuk, hogy Arany számára már 1848-ban megnyílt a lapalapítás lehetősége, ő azonban akkor még nem mert belevágni ebbe a munkába. 1860-tól azonban pesti tartózkodását jó darabig végigkísérte a lapszerkesztés. Kitartását mutatja, hogy első lapjának (az inkább szaklapnak tekinthető Szépirodalmi Figyelő) sikertelensége után újragondolta lapja karakterét (ennek eredménye lett a népszerű olvasmánynak szánt Koszorú). Ám Aranynak nem sikerül állandósítania saját szerkesztői pozícióját - sem mint megtérülő vállalkozást, sem mint irodalmi tekintélyét konzerváló és emelő eszközt. így visszavonulása ettől a tevékenységtől azt is jelentette, hogy lemondott a véleményformálásnak erről a lehetőségéről. Tette ezt egyébként kényszerűségből, rossz szájízzel és keserűen.

Amiben viszont huzamosan rész vett, s amiben voltaképpen feltalálta magát, azok a hivatalnoki feladatok voltak. A Kisfaludy Társaság igazgatói posztja után a Magyar Tudományos Akadémia titoknoka, majd főtitkára lett, s ez utóbbi tisztet majdhogynem élete végéig ellátta. Arany valószínűleg azért lehetett képes mint társasági tisztviselő helytállni hosszú időn keresztül, mert nem ekkor kellett beletanulnia a teendőkbe: a hivatali működésnek ahhoz a rutinjához tudott visszanyúlni, amelyet honoráciorként még a helyi közigazgatásban sajátított el. Ezt mutatják a leveleiben ismételten megfogalmazódó, a szakirodalomban gyakran idézett panaszai is, amelyekben saját magát hivatalnoknak és robotosnak minősíti. Arany rendre úgy minősítette magát, mint egy alantas munkára tartott, beosztott személyt, miközben a tőle betöltött státusz akár az úri öntudat megmutatására is alkalmas lehetett volna.

Aranynak az Akadémia ügyeitől való visszahúzódására a legerősebb kísérlete és reménye lánya 1863-as házasságához kapcsolódott. Azzal, hogy Juliska férjéül a szalontai református papot, Széli Kálmánt választotta, fölmerült az a lehetőség, hogy Aranyék is hazaköltöznek. Ahogy Arany 1866. február 18-án, már lánya halála után Tompa Mihálynak írta: „Évek óta ábrándozom a gondolattal, hogy visszamehessek Szalontára. Ennek teljesülte kezességét, egyszersmind valósítására újabb ösztönt nyertem 1863 nyarán, midőn a kapcsolat e helylyel még szorosbra fűződött. Attól fogva egy »fösvény« sovárgó tekintetével számláltam minden fillért, melyet becsülettel megtakaríthatok:

20